Valóság nagybátyám

Odakint sötét van és hideg, eljött a tél, és eljöttek vele azok a napok, amikor nehéz elindulni reggelente. Jobb volna idebent, csendben lenni, és teázni, álmodozni a napfényről, és olvasni, egyre csak olvasni tengerekről és erdőkről. 

Ma, egy emlék miatt, rácsodálkoztam, hogy idén a karácsony előtti utolsó pillanatig dolgozunk. Biztos én is öregszem, de régen minden jobb volt sokkal korábban kezdődött a szünet, és volt egy olyan érzése az embernek, hogy azért tanárnak lenni mégsem olyan szar, mint robotolni a gyárban. Most se olyan persze, csak a merev szabályok hasonlítanak, mert a gyárból nem viszi haza az ember a vasdarabot, hogy otthon reszelgesse még pár órát. 

A hétvége tovalibbent, nagy előrelépéseket nem tudok felmutatni, de tegnap legalább eljutottam az ételosztásra, ahol fotóztam, mert híresember-látásunk volt. A híresember egyébként kedves és rendkívül segítőkész volt, bár az volt a benyomásom, hogy kicsit megviselte a szegény emberek tömegének látványa. Helló valóság. Meg az is megviselte, mennyire méltatlan helyen lehet ételt osztani. Helló politika. 

Más nincs, azt még nem tudom, végül kinek is fogok ma órát tartani reggel nyolctól, erre a helyettesítés miatt két csoportnak is lehet esélye. Ilyen vidám hely az iskola hétfőn. A nap jó híre viszont, hogy lesz ma egy interjú a látszótér rádión. Legyen békesség addig is.