Forduló

Egy újabb év lett oda, békeév tulajdonképpen, hiszen nem folyt vér az utcákon, bár a világ nyugtalan és benne az ember elégedetlen. Talán a szeretetlenség és az egymás iránti tisztelet hiánya az oka ennek az elégedetlenségnek, ezt szeretem hinni, miközben hessegetem el magamtól a gonosz újjászületésének gondolatát. Az ember hinni akar a jóban.

Az ünnepek alatti szorongás az ünnep utánra megizmosodott, ma szabadul a volt férjem, nyilván ez árnyékolja a mindennapjaimat tovább, pontosabban az, milyen nyomasztó ez az egész történet a gyerekek számára. Sokat gondolkodtam, az emberségem meddig terjed, de vele kapcsolatban, aki az utóbbi tíz évben mindent megtett, hogy megszabaduljon a barátaitól és a szeretteitől, mindig elakadok. Azt hiszem, van olyan, hogy nem lehet tovább segíteni valakit, egyszerűen neki kellene változni most már: én évek óta (és még évekig) fizetem az adósságai egy részét, a gyerekei egy másik részét, miközben mindent elvett tőlünk, amink volt, és itt nem csak a lakásra és a pénzre gondolok, hanem az önbecsülésünkre, a gyerekeink gyerekkorára és egy kicsit az emberekbe vetett bizalom képességére is.

Nem sajnáltatni akarom magam, szabad és boldog ember lettem, és rengeteg klassz dolgot megtanultam, például örülni és bízni magamban, de az ár jó nagy volt. Vagy ki tudja, lehet, hogy minden ilyesminek ilyen nagyon nagy ára van. Persze azt is értem, hogy mindez, ez az ember is, az életem része, csak már valahogy nem akarok többé rá gondolni, pláne nem hálával.  

Eltelik az élet ezzel-azzal, főleg küzdelmekkel, de szerencsére belecsempésződik a mindennapokba az öröm, meg a zene is. És élni tulajdonképpen a legjobb dolog itt ezen a földön. Annyira lehet ennek örülni, hogy néha kedve volna az embernek táncra perdülni.