Szürkébe

Ismét itthon. Tegnap késő este értünk haza, jó fáradtan, de sok szépséggel és új barátokkal gazdagodva. Érdekes, mennyire ránehezednek újra a mindennapok az emberre, amint átlépi a határt: újra elkezdenek csorogni a rosszhírek, az iskolai baromságok, utóbbiak rendszer-, nem helyszínspecifikusak (olvasom a közalkalmazotti tanács e-mailjét, nyakig ülünk itt is a ki nem fizetett túlórákban és hétvégi munkavégzésekben: hajmeresztő micsoda törvénytelenségek mennek mindenhol). TSB-nek lehet igaza, el kell hagyni ezt a pályát végleg, de nagy valószínűséggel az országot is. 

Csehország egyébként nagyon szép volt, kívülről jóval nyugodtabb is, mint Magyarország. Jobban élnek az ottaniak valamivel, ami, azt hiszem, mindig is így volt. Persze a világ ott is szomorú; a politikusok hülyék, az árak magasak, és hajléktalanoknak sincsenek híján. A nagy, közös, közép-európai sors. De legalább félszavakból megértjük egymást. 

A projektben résztvevő múzeológusok és tanárok mind nagyon helyes, kedves és okos emberek, és érezhetően sok bennük a szeretet. Egyébként az a tapasztalatom, hogy sokkal több a szeretet és a szakértelem az iskolákban és a neveléshez kapcsolódó intézményekben (múzeum stb.), mint ami elsőre látszik, a családokban meg sokszor mintha sokkal kevesebb lenne belőle a megszokottnál, az elvárhatónál. Rengeteg a szeretetlen, érzelmileg elhanyagolt gyerek, aki igazából egyik szülőnek sem kell. 

Más nincs, szürkéből szürkébe jöttem haza, de mindig jó újra itthon lenni a gyerekekkel. Talán ma esik egy kis hó, és megszépíti a világot.