Napok

Arra gondoltam tegnap a film végén, a sötétben ülve, hogy mennyire jó filmet láttam, ugyanakkor mennyire borzalmasan nyomasztó az érzés, amit Szilágyi Zsófia Egy nap című filmje felidézett bennem. Olyan szépen eszembe jutott az a fuldoklás, amiben éveket töltöttem.

A kisgyerekes anyák élete, az örömteli pillanatokkal és csodálatos gyerekmesékkel teli mély kút, a szeretet játékos napfényfoltjaival teli sűrű, sötét erdő, amiből a nőknek általában csak az idő jelenti a kiutat, sokunknak ismerős. Miközben a moziban újra átéltem azokat a reggeleket, amikor nem aludtam, mert a gyerekek egész éjjel köhögtek, vagy lázasak voltak, miközben én egyedül voltam otthon velük, az jutott eszembe, nekem évek estek ki az életemből úgy, hogy csak a fáradtság köde, meg a gyerekek kisgyerekkori hangja van meg azokból az időkből, de hogy én hol voltam, mit csináltam, arra nem is emlékszem. Van pár év amnéziám, attól tartok.

Ami drámai egyébként, és amin érdemes elgondolkodni szerintem, az a házastársak lehetőségei közti különbség. A nőnek ritkán van útja, nem pillanatnyi, hanem órákig tartó szabadulása a helyzetből, a férfinak igen, ő ki tud lépni egy kis örömért, ő megengedheti magának, hogy nem megy haza egy éjszakára. Nem gondolom szemétnek, hiszen csak életben akar maradni, csak lélegzethez akar jutni; emlékezetesen szánni való a megmentésre, örömre vágyó férfi arca, amikor Gabival, a barátjukkal, beszélget az ajtóban, akivel később lefekszik. Mint az a mém, aminek az a felirata: Kérem, segítsen! Olyan végtelenül szomorú dolog ez, de közben nagyon igazságtalan is.

Annának, a filmbeli feleségnek ilyen kilépésre nincs módja (nem félrelépést írok, mert nem csak a szerető lehet egérút a túléléshez, hanem egy-egy szabad este barátokkal, hobbi, énidő, ahogy azt ma divatos mondani), és három gyerek mellett a problémák érdemi megbeszélésére, érzelmi kötődésre, szexre viszont nincs se hely, se idő, se energia. Mondjuk az is lehet, ez jutott eszembe ma reggel, hogy ezt azért meg lehetne tanulni. Valahogy okosabban csinálni. Kár, hogy ezt elpuskáztam, most már sokkal okosabban lennék házas.

A nyomasztó csendben, amiben a nézők ültek a film végén, a nők egy része talán arra gondolt, amit mi is megfogalmaztunk utána séta közben, hogy de jó, hogy megnőttek a gyerekek. Tudom, a mai magyar kormányzat azt szeretné, hogy több gyerek szülessen, aminek a közgazdasági indokai a mostani nyugdíjrendszer mellett persze relevánsak, de én egyik gyerekemet sem fogom gyerekvállalásra bíztatni. Nem azért, mert nem szeretnék unokát, és nem azért, mert azt gondolom, a pénz a legfontosabb egy családban. De amíg ma Magyarországon túl sokan küzdenek nap mint nap azzal, hogy enni adjanak a gyerekeiknek minden este és minden reggel, és amíg nincs valahogy egyensúly férfi és nő közt, addig fuldoklásra és nem örömre predesztináljuk a nők többségét. Miközben a Maslow piramis alján is alig boldogulunk, valahogy szeretnénk kinyújtózni a csúcsáig, közben pedig eltelik egy nap, aztán egy másik, majd az az élet is, amiből mindenkinek csak egy jutott. 

Valahogy jobban kell vigyázni az örömre, meg egymásra, és sokkal kevesebb dologba kell belehajszolni magunkat. Nyilván nekem személy szerint fogalmam sincs, hogy kellene ennek nekifogni, de majd gondolkodom rajta.