Lazítani próbálok

Az utóbbi hónapokban, talán nyáron kezdődött ez, ráéreztem az alvás léleknemesítő erejére. Persze aludni nem lehet eleget, és sokszor tulajdonképpen mindenkinek (test, lélek, élőkörnyezet) az volna jó, ha átaludnék egy-egy napot, de néha az is elég jó, ha este fél tízkor lefekszem. Ilyenkor már majdnem sikerül is korán kelnem, mondjuk négykor, de aztán mégsem. Tegnap azt olvastam, az ébresztőóra feltalálása előtt az emberek többnyire annyit aludtak, amennyit a testük kívánt. Ma már szinte senki nem alszik annyit. Nem csoda, hogy a középkorban ritkább volt a neurózis és a kiégés, és a pszichológia sem ütötte fel még a fejét.

Ehhez kapcsolódóan az jutott egyébként eszembe, hogy van egy tanítványom, aki születésekor agyvérzést kapott, és egy sönttel a fejében él. Tegnap nagyon nyúzottnak tűnt, kérdeztem, jól van-e, amire azt mondta, évek óta fáj a feje, a dokik szerint a stressztől, mert az MR meg a CT nem mutat semmit. Kérdeztem, miért stresszel, mire azt mondta, hogy azért, mert nem elég okos. Ez valahogy mérhetetlenül szomorú volt, mert közben meg milyen csodálatos már az, hogy él. Próbáltam mondani neki, hogy le van szarva az iskola, ezen ne stresszeljen, de hát értem, én is stresszelek egy csomó dolgon, és nekem is fáj a fejem, pedig még sönt sincs benne. 

Más. Ma valami pályaválasztási nap lesz, ez egy ilyen központi dolog (ukáz), ami szombaton kellene legyen országosan, csak akkor az előadók, meg nemtomkik nem jönnének el (pszeudomunkanap), ezért ma van, viszont szombaton, amikor amúgy is jó fáradt mindenki, tanítunk. Azért itt sincs minden átgondolva teljesen.

Más nincs. Ma este egy antropológiai előadásra tervezek elmenni, amit egy ismerősöm tart arról, hogyan szeretnek az emberek. Vagy valami ilyesmi.  Remélem, eljutok rá. Nekem leginkább az új ismeretek segítenek ellazulni. Kinek mi, ugye.