Kétnapos

Tegnap egész délelőtt próbáltam kikeveredni abból a nagyon szövevényes, pókhálós fejfájásból, aminek semmiféle okát nem találtam azon kívül, hogy korán keltem, és hogy rengeteg órám volt a héten, a hetem legkönnyebb napját és a hétvégémet pedig szeretetből és hivatástudatból a projektnek adományozom. Így aztán gyakorlatilag pihenés nélkül csinálok végig két hetet. Lehet persze, hogy öreg vagyok én már ehhez a tanársághoz.
Olvasom mindig, hogy kevés a tanár, de hát ki a fene akar ma tanárnak menni, amikor diplomásként sokkal többet is lehet keresni, és amikor az évek előrehaladtával nem hogy kevesebb terhet kell vállalni a munkahelyen, hanem mindig többet. A kiégést, a rengeteg szakmai basztatást, adminisztrációs terhet és a pszichés terheket már nem is érdemes mondani. Ha én lennék az oktatási miniszter (ami nincs), akkor egészen biztosan csökkenteném a tanárok óraszámát az életkor előrehaladtával. Szerintem az nem normális, hogy egy hatvan éves kollégának is heti 24-26 tanórát kell megtartania. De mit várunk egy ostoba kormányzattól?
Más. Végre igazi szürke, taknyos november lett. Őszi gyerek vagyok, nekem kell az elmúlás érzése, kellenek az esős falevelek, a ködszoknyás reggelek. Most még a kevesebb fényt is egészen jól bírom.
Más nincs. Ma elutazom , és azt remélem, nem hiába, mármint hogy a gyerekeknek és nekünk tanároknak is hasznos lesz a találkozó. Bár vannak kétségeim, Csehország végülis szép. Majd csinálok képeket, és megpróbálok telefonon blogposztokat írni, mert nem hoztam laptopot, viszont letöltöttem egy appot. Modern idők.