Hosszú reggel

Olyan nagyon jó volt végre hosszú reggelre ébredni tegnap; mostanában ritka kincs. Hetek óta nem volt ilyen, és nem is lesz, úgyhogy pizsamanadrágban ünnepeltem ezt az igazi szombatot. Hűvös is lett, úgyhogy betakarózva méláztam a kávém felett, majd írtam egy cikket funkcionális analfabetizmussal és az írástanítással kapcsolatban. Magyarázat nincs. (Nyilván van persze, felszabadult néhány agysejtem a kötelező tevékenységek uralma alól, vagy az is lehet, hogy a pénteki vacsoracsatának is van köze ehhez a termékeny nyugalomhoz. Amilyen fáradt és nyúzott voltam egész héten, annyira jólesett a megtermékenyítő, baráti beszélgetés, meg a sok röhögés. Az élet, egyre inkább úgy tűnik, csak úgy élhető, ha néha szemberöhögi az ember fuldoklásig.)

Igazából egyébként blogposztot kezdtem erről írni, de olvastam hozzá ezt-azt, a végén már ide reménytelenül hosszú lett volna. Ki szeret hosszú blogposztokat olvasni?

Szóval a fizikai dolce far niente mellé tegnap valami szellemi flow társul, amit marhára élveztem. Elég jó volna most hirtelen egy hét alkotói szabi, hátha akkor volna időm hosszabban is írni erről, utána meg írni egy-két (öt) recenziót. Na ilyesmiről persze szó sincs, ma már fizikailag is aktívkodni kell, jön anyám, van egy csomó kijavítandó dolgozatom, egy kis fordítás, meg a szokásos szeretetszolgálat, és mivel pénteken elutazom a projekttel, elő kell vakarnom valahonnan a téli ruhákat is. Mondjuk ezt most nem bánom, örülök, hogy lassan tél lesz, meg fényes, barátságos ünnepek, amikor be lehet itthon kuckózni, és nem kell rohangálni fel-alá a világban. Jó, ez nyilván nem lesz megvalósítható, de jó erre gondolni. Meg Izlandra is. Megint rámjött az odautazhatnék.