Őrzők

Van az emberben egy veleszületett hajlandóság a szeretetre, a világ megismerésére és arra, hogy megtalálja az egyensúlyt önmaga, meg az őt körülvevő világ közt. Ezt a hajlandóságot persze az idő csalódásokkal, kétségbeeséssel, kapzsisággal és unalommal igyekszik kiirtani, de azért érdemes őrizni, amit lehet.
Manapság ebben az országban, ahol egyelőre élek, az emberség, a szeretet morzsáit úgy kell őrizni, mint az őskorban a tüzet, mert már csak nagyon kevés remény maradt arra, hogy nem vész minden bele a sötétségbe. Nagyívű vagy banális, szinte mindegy, a gonoszság tanyát vert mellettünk, és ott van mindenhol, amerre járunk: az ablakok alatt, a tereken, az aluljárókban, a bársonyszékekben.
Tegnap Helen Kellerről olvastunk egy szöveget. Azt kérdezte tőlem egy fiú, hogyan lehet bárkit is megtanítani bármire, ha az az ember vak, süket és néma. A válasz valószínűleg az, mondtam neki, hogy őt sem tárgynak, hanem embernek tekintjük. Ahogy embernek tekintünk minden embert, azokat is, akik a földön fekszenek. Aztán szóba került Christy Brown is, a fiú pedig őszinte csodálkozással hallgatta a történetet, és érdekelni kezdte, hogy lehet emberként élni akkor is, ha az ember nem olyan mint általában a többiek.
Rossz lett a világ megint, most meg kell keresni a jókat, azokat, akik még tudni akarnak a világról, akik még szeretni akarják a másikat, és őrizni kell őket minden áron.