Csak mi

Miközben én magam is beszoktatási periódusban vagyok az új iskolában, azon gondolkodom pár napja, kell-e, lehet-e, érdemes-e elégedetlenkedni, ha az iskolákról van szó. Mint tanár, és mint szülő, és bár diák nem vagyok, a kérdés nyilván számukra is releváns. 

Azt gondolom, hogy mindig kell, sőt muszáj szólni, ha nem tetszik valami, de közben azt is látom, hogy ma Magyarországon se a szülő, se a diák, se a tanár nem tud kinek szólni, nincs kinek elmondani, mi nem tetszik, mit szeretnénk másképp, mert az ember emberekkel nem, csak paragrafusokkal, hivatali robotokkal találja magát szemben.

Furcsa ez a kollektív tehetetlenség, mert kétségtelen, hogy az iskolai élet mindennapjai felett ott ül az állami oktatáspolitikától elnehezült oktatásügy, egy másfél mázsásnál is nehezebb és boldogtalanabb valami (nyilván nem szőke), amiről néha még azt is nehéz eldönteni, hogy hol kezdődik, és hol végződik, mégsem kizárólag erről van szó, azt hiszem. 

Miért van az, hogy miközben mindenki, akinek egy pici köze is van ehhez a közoktatási... nem is tudom hirtelen minek hívjam... szóval ehhez, ami van, csak magában morog, facebookon háborog, családi és baráti körben szidja ezt a kuplerájt, ahelyett, hogy tenne is valamit? Hol vannak az iskolaszékek? A diákönkormányzatok? És persze rengeteg kritika éri a tanárokat is ezzel a tehetetlenséggel kapcsolatban, mert nem elég, hogy szarok, és a szabijuk is sok, nem állnak ki a közoktatás lezüllesztése miatt a barrikádokra, és mellkasukon megtépedt inggel nem harcolnak az elnyomó hatalom/ellenség stb. ellen. Hát ja. 

Most nem mondok semmit az olyan kommentekre, hogy ezek (sic!) egymást torkát is elvágnák, mert utálják egymást, mint a szart, meg az ehhez hasonló gyengéd megjegyzésekre, mert a kommentelők nagy része az empátia mintapéldánya, a közösségi értékek mellett síkra szálló civil aktivista, no meg nyilván szeretettel teli homo sapiens sapiens. (Nem.)

Szerintem tényleg furcsa olyan dolgokat számon kérni a tanárokon, ami kifejezetten távol áll a jelenlegi magyar társadalom nagy részétől mint olyantól is. Gondolok itt olyasmikre, mint a civil kurázsi, a fejlett vitakultúra, a felelős állampolgári magatartás, az érdekvédelem stb. Különösen is érthetetlen számomra az, hogy miközben mindannyiunk adóforintjait felesleges beruházásokba önti az állam, mindannyiunk jövőjét kockáztatja az oktatás színvonalának lezüllesztésével, mindannyiunk életesélyeit rontja az egészségügy ellehetetlenítésével, állami alkalmazottak egy csoportjától várjuk, hogy tegyen végre valamit. Hogy elvigye helyettünk a balhét. (Lásd Delacroix nyomán fent.) 

Igaz, hogy az oktatás problémái sokakat érintenek, szülőt, diákot, tanárt, de nem ugyanilyen sokakat érint-e az egészségügy lezüllesztése? Az orvosoktól is azt várjuk, hogy fogjanak össze a betegekkel, meg a hozzátartozókkal, és csapjanak most már oda? Nem. Mert ott jobban látszik, hogy hiába érint sokakat egy probléma, ez önmagában még nem elég.

A helyzet tehát rossz és reménytelen. Ahogy a kórházakban, úgy az iskolákban is a napi túlélés a cél, annyi csak, hogy mind a gyerek, a beteg, a szülő, a tanár, az orvos túlélje a következő napot is. De persze nem mindenki éli túl ezeket a napokat, mert nem is élheti, hiszen ez már rég nem egy demokratikus, jóléti állam, hanem egy háború sújtotta övezet. Az, hogy egyelőre nem bombákkal és nem fegyverekkel pusztítják a vétlen civileket, jobb, ha nem téveszt meg senkit. 

Nem tudom, van-e a magyar társadalom számára remény. Talán ha újra megjelenik a társadalmi szolidaritás, akkor kezdhetünk magunkkal valamit megint. Mert ez itt a mi harcunk, nem másoké. Itt nincsenek mások, itt csak mi vagyunk.