Ünnepnap

Úgy látom, Isten különös gondot visel a barátságokra, és sok dologgal ellentétben, melyek idővel szinte mind szétesnek, elromlanak, felületessé és értéktelenné válnak, a barátságokat féltő szeretettel őrzi. Már egy ideje szomorúan veszem tudomásul, hogy sok kedvenc helyeim idővel nem lesznek kedvencek: csalódást okoz a kiszolgálás, az étel, és a rajongásig szeretett fesztivál is valahogy szedett-vedett nyűglődéssé lesz néhány év alatt. A barátság viszont nem ilyen, talán mert nem  a helyhez, hanem az időhöz van köze, érintetlen szépségében tud megmaradni. 

A héten TSB-vel és Mihállyal Lengyeltóti-hetet tartunk, ami persze nem pontosan az, ami régen volt, mert nem üldögélünk a Teraszon napokig, nincs édes semmittevés, viszont időt szánunk egymásra. Kedden TSB ötvenedikjét ünnepeltük népes társasággal, tegnap pedig hármasban nosztalgiáztunk a Katlanon. Mármint nem katlannosztalgiáztunk (lásd fent az idő és a dolgok romlásának összefüggését), hanem terasznosztalgiáztunk, és ahogy ott hevertünk a szemerkélő esőben a Vylyan terasznál a színpad mellett, ahol Snétberger Ferenc (és triója) játszotta azt az éteri szépségű zenét, amiben otthon van, egy végtelenre állított polaroid pillanatban (bocsánat a kölcsönvételért, SM) az élet megint olyan szép és barátságos volt, mint évekkel ezelőtt egy másik helyen. Így ismétli meg az idő a teret. 

Olyan jó volt együtt lenni újra így hármasban, hogy bár idén a fesztivál a Vylyan terasz két programját leszámítva még ebben az egy napban is csalódást okozott, nem haragszom érte. Jó volt együtt lenni, beszélgetni, élvezni a közösen eltöltött időt. És bár mindhármunkat nyomaszt az élet, tegnap ünnep tudott lenni, örökkévaló pillanat a szeretet nagyítólencséje alatt.
Az a szerencse, hogy bár az ember egyedül van, vannak az úton társai, akik soha nem hagyják magára.