Tükörvilág

Azon gondolkodom tegnap este óta, amikor is felhívott egy szülő, és kissé agresszíven megkérdezte, mégis mi vitt rá, hogy egy ilyen szemétdombra mentem tanítani, meg azóta, hogy reggel BH-val egy szolgáltatóval kapcsolatos mizériáról beszélgettünk, hogy énbennem honnan van mégis bizalom az emberben. Annak ellenére, hogy nyilván látom a hibáit. 

Biztos az én hozzáállásom, a másikba vetett feltétlen bizalom, sem a leghatékonyabb módja a csalódások kivédésének (kellene egy ilyen tantárgy is: a sötét csalódások kivédése), sőt, és a válásom óta valamivel gyanakvóbb is lettem, vagy józanabb mondjuk így, de aztán valahogy mindig visszacsúszom abba az alapállapotba, hogy a másik jó ember. Miközben nem vagyok vak a gonoszságra. 

Hogy van-e párja az eredendő jóságnak, azt nem tudom. Van-e egyáltalán eredendő, heroikus jóság? Vagy minden hétköznapi, és az apró döntések kirajzolta út ad képet a jóról és a rosszról? Vagy minden csak tükörkép, és mi tükröződünk vissza a minket körülvevő világban? 

Rám például a szolgáltatók ügyfélszolgálati munkatársai általában elég jól reagálnak, kedvesen próbálnak segíteni, és még ha nem is tudnak, legalább mosolyognak. Az állami hivatalnokok már csak nagyjából 75%-ban képesek erre. (Vagy én vagyok bizalmatlanabb az állam hivatali gépezetével szemben, vagy ők utálják a munkájukat jobban.) Vásárlásnál pedig az eladók reakciója elég jól tükrözi a kínt, amivel ezt a dolgot intézem.
Persze ez csak fikció, a jószándékú embert sem csak jóság veszi körül, nagyon nem, mindezzel csak azt akartam inkább mondani, hogy úgy látom, elég nehéz megtartani az egyensúlyt a határozott érdekérvényesítés és a bizalom közt kifeszített kötélen. A kötél se egyenes, az ember meg többnyire ide-oda billeg.
Ma kamasznevelési feladataim vannak, és el kell mennem vásárolni is. Valahogy maradjak majd meg ezen a kötélen. 

Bátorításképpen zenéljen a Kéknyúl.  Nem tudok leszokni róluk. Mondjuk nem is akarok.