Szavidő

Szoktam címkéket olvasgatni. Samponon, vécéillatosítón, naptejen, dezodoron. Furcsa szokásnak tűnhet, de az a tapasztalatom, hogy bármit olvas az ember, abból tanul valamit arról a világról, ami körülveszi. 

Ma a vécéillatosító volt soron, kifogyott ugyanis, de mielőtt kidobtam, nosztalgikusan elolvastam, hogy 5in1, eliminál, és hosszan tart, és kellemes, valamint, hogy a gyártási ideje a flakon alján. 2016 szeptemberében gyártották, élt két évet tehát. Vajon meddig élhetett volna, ezen gondolkodtam, van-e egy vécéillatosítónak szavideje, és mi volna, ha lejárna? (A túró tegnap lejárt, de ma még jó volt reggel, csinálok majd kőrözöttet, úgy hamar elfogy. Vagy egy kis palacsintát.) A flakonon semmi ilyesmit nem találtam, én voltám hát, aki megfosztottam a zenjázmin illatú vécéillatosítót az örökléttől. Karma is a bitch.

Persze az is eszbe jutott, az embereknek vajon van-e szavatossági idejük. Már nem testi értelemben, Best before turning 100, hanem lelki értelemben. Hogy amikor megszületünk, ki van-e ez találva, hogy meddig bírja a lélek, mi az a dátum, ami után keserűvé válik, vagy a szellemnek van-e ilyenje, amitől fogva megecetesedik a gondolat, és csak marja kifelé a zománcozott gyomrot, csapja ki az ismeretlen világ láza az agyban a proteineket sorra. 

Aki száz éve született, érti-e még a világot? És aki hetven vagy ötven éve? Az akkor születettek csomágolásába belecsempésztek-e a gyártók annyi ízfokozót, hogy édesnek érzik még az életet sokáig, vagy valami tartósítószert, ami nem engedi a lélek közelébe a világ ostobaságát? 

Nem tudom. Azért jó, hogy nincs ránk pecsételve a szavidő. Jobb, ha nem tudja meg a világ, hogy már nem is kellene itt lennünk.