Pseudo ősz

Most akkor tehát itt van az ősz. Illetve nincs itt, csak úgy csinál, mintha, ezért ma már én is úgy csinálok, mintha itt volna a szeptember. Pedig nincs persze, mármint se naptárilag, se iskolailag, gyerek nem lesz az iskolában ma még, csak a tanárok bolyonganak majd napsütötte barna bőrrel vagy épp sápadtan, kicsit hitetlenkedve, hogy mégis hogyan volt lehetséges ez az időugrás...

Arra gondoltam tegnap este, miközben ott dideregtem Százhalombattán az állomásépület tövében, hogy fázni sem jó, attól is kedvetlen az ember, nem csak a nagy melegtől. Vagy lehet, hogy a kedvtelenség a kor és nem a szélsőséges időjárás miatt van, bár ezt kétlem. A kor tulajdonképpen nem számít, az emberi élet amúgy is csak egy kozmikus szempillantás, viszont van egy ilyan bizarr elméletem, hogy az éghajlatváltozás az emberiség idegrendszerét nyírja ki legelébb, és ez lesz a kihalás oka: a végén mind csúnyán megbolondulunk.

Más. Van az az Eco írás a nyugodt halálról, amiben arról ír, az ember életének végéhez közeledve egyre inkább azt érzi, hogy mindenki hülye körülötte. Bennem azonban nem csak ez az érzés ver gyökeret lassacskán, hanem az utazásellenesség is. A hétvégi nyaralás B-vel például sok kellemes órát szerzett, de a vonaton kifejezetten azt éreztem, nem szeretem már Budapestet sem. Minden fel van túrva, minden helyett valami pótlóizé közlekedik, semmi nincs kitáblázva. Itt minden szét van szedve, aztán ott van hagyva a francba. Az ember olyan magányos, olyan elhagyatott tud lenni ebben az országban, amilyen sehol máshol. Na ez a hungarikum. Legszívesebben sírtam volna. (Mondjuk, amikor kiderült, hogy 18:30-as vonat nincs, csak 19:30-as, akkor sírtam is. Bocs metrón utazók.) 

Más nincs, nem is tudom eldönteni, van-e kedvem dolgozni menni. Majdnem nincs.