Me gustas

Örömmel tudok beszámolni arról a csodálatos fordulatról az életemben, hogy hat hét után újra a saját ágyamban aludtam, és az égiek ezt az ajándékot egy már-már hűvös, légmozgásos éjszakával fejelték meg. Klassz dolog ez, hogy az embernek nem csak szar napok jutnak, így a sok rossz után a jó úgy csillog a világ sötétségében, mint... hát nem is tudom, azért ne ragadtassuk el magunkat a végletekig, legyen hajnali harmatcsepp a fűszálon. Lehet, hogy elragadtattam magam.

Egészen újjászülettem, és tényleg igaza van annak, aki azt mondja, pár óra nyugodt alvás kivasalja az idegeket. Vasalt idegekkel pedig anyukámat is nyugodtabban hallgatom. Kész szerencse, hogy vannak néha nyugodt éjszakák.

Más, de még hőség. Azt hiszem, rájöttem, hogy idős koromban nem akarok panelban lakni. Bármennyire is kényelmes, nem kell fűteni, ereszt tisztogatni ésatöbbi, olyan ez, mint a hajléktalanoknak a tél, tuti van valahol egy statisztikai elemzés arról, hogy hány nyarat lehet egy panelban maximum túlélni.

Ma eszembe jutott Manu Chao, Manuról pedig a végletekig leamortizálódott spanyoltudásom. Azzal is kellene kezdeni valamit. Kár, hogy se pénzem, se időm nyelvet tanulni, de legalább olvasni nem ártana azért valamit spanyolul. Egyszer vettem magamnak egy Száz év magányt, esetleg azt. (Nem.)

Ma minden jó. És holnap is az lesz. Aztán majd hazajövök, és nekiállok rendesen dolgozni; nem csak a fordítással haladok, de úgy döntöttem, megint írok könyvekről. Manapság annyi hülye irkál össze mindenféle arcátlan ostobaságot, hogy esetleg érdekes lehet még az is, amit én írok.