Hangsúly

Haldoklóról álmodni állítólag nem jelent rosszat, de nem tudom, ebben a modern korban érvényesek-e a régi korok álmainak megfejtései. Talán régen másról álmodtak az emberek úgy, mint most mi a halálról. 

Tegnap volt az első munkanapom egyébként, az álom is innen ered talán, a tantestület szomorúságából, amit a haldokló tanárnő miatt érzett mindenki. A férje nem is jött tegnap, ott ül az ágya mellett, gondolom, nem tudom, milyen lehet neki, nyáron már gondoltam rá, hogy neki micsoda nyár ez, mit tud átgondolni, mit ért abból, amit magyarul mondanak neki az orvosok. Egy angol férfi vajon sír-e? Van-e a könnyeknek internacionalitása? 

A tantestületi megbeszélés rövid volt, az igazgatónő óva intett mindenkit a túl sok munkától és stressztől. Utána volt munkaközösségi értekezlet is. A munkaközösség vezetője, legyen mondjuk Mari, mert a folyton nyavalygó nagynéném hangjára emlékeztet a hangja (a nyavalygása is), elég furcsa nő, nyegle vagy mi, és félős. Mondjuk a munkaközösség többi tagja is fura kicsit, de van egy idős nő, őt nagyon kedvelem, önazonos, asszem ez a jó kifejezés, meg persze a kiskuckó lakóit: a szomorú angolt, a vidám, sokgyerekes palit, meg Angelt, aki tegnap már le is rohant egy nemzetközi projekttel.  Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet ilyesmibe fogni, és pláne semmi kedvem szeptemberben Olmützbe utazni valami cseszett kastélyba pont most, amikor éppen leszokóban vagyok az utazásról. Nade még semmi sem biztos.

Jól érzem magam egyébként az új munkahelyen, bár itt is vannak látványosan hülyék, de azért hiányoznak a régi kollégáim, egy munkahelyen jó tudni, hogy miben és hogyan lehet számítani  a másikra. Az iskolavezetés persze itt ezerszer jobb, ami nagy nyereség. Most már csak majd a gyerekekre leszek kíváncsi. 

Más nincs. Lassan fogynak a fordítandó könyv oldalai, de most tegyünk a hagsúlyjelet a fogynak szóra. Ha befejeztem, csúnyán leiszom magam, és elszívok egy doboz cigit.