Devolúció

Rendes évi nyaralásom (1 nap fesztivál, 2 nap örömködés) után visszatérve a 36 fokos lázban égő panelbe (és még te is itt vagy anyám) elég nagyot esett az oxitocinszintem. Persze tudom, másnak se fedél, se nyári szabi, szóval ugrándozhatnék is örömömben éppen. De nem ugrándozom, hanem dolgozom tovább, fordítom a szánalmas klisékből dolgozó szerző "izgalmas" (nem) krimijét, főzökmosoktakarítok minden különösebb látszat nélkül, mert ebben a műfajban minden újratermeli önmagát (gyárban melózni lehet ilyen, ahol mindig jönnek az újabb babafejek, amikbe álmatlan szemeket kell nyomni, vagy a pokol mélységes mély bugyraiban, ahol minden nap ugyanaz a nap van). 

Nem panaszkodom már, csak szemlélem reggelente ezt a kietlen, bozóttűz utáni síkot, ahol a közéleti és természeti katasztrófák sora után életnek alig-alig maradt nyoma. Az amcsi filmekben ilyenkor jön egy hős, a magyar ultrarealizmusban maximum egy újabb közüzemi számla. Lehetnék persze természetemtől fogva optimista, de az optimizmust jó érzékkel már óvodás koromban kiöltem magamból, marad tehát az értelmetlen, világba és emberekbe vetett bizalom, amivel a szeretet fertőzött meg. Ez persze nem segíti a túlélést, inkább egyfajta antievolúciós zárványként az emberiség egy részének pusztulását okozza majd. Nem vigasz, csak tény, hogy az emberiség másik, szeretet nélküli része ugyancsak elpusztul hamarosan.

Mindeközben olvasom a csodálkozó cikkeket a globális felmelegedésről (aka klímaváltozás), és próbálom nem felhúzni magam azon, hogy úgy tűnik, sokan csak most döbbennek rá, hogy van egy kis probléma. Most. Egy kis probléma. Kicsit a  Jurassic Parkra emlékeztet mindez, hamarosan majd mindenki sikongatni kezd, hogy Jaj, mind meghalunk, áááá, de akkor már tényleg meghal, csak most még elutazik repcsivel hűsölni a világ másik felébe, ahol műanyag szívószállal szürcsöli a koktélt a fegyveresek által őrzött szétlégkondícionált luxushotelben. Tuti, hogy volt egy genetikai fordulat, amikor ebből a kedves homo sapiensből egy ostoba, életképtelen véglény lett.

Szerintem születéskor kellene kapnia mindenkinek egy: emberek vagyunk, mind meghalunk (én is!) feliratú pólót, hátha beszivárogna valami az agyakba az értelmes élet, a szeretet és a tenniakarás, meg a jóság témaköréből. (Ehhez a mondathoz lásd még az értelmetlen bizalomról szólót néhány sorral feljebb.)

Mindeközben olvasom a Tyllt (Daniel Kehlmann), és arra jövök rá, hogy az emberiség már a középkorban elég sokat tudott arról, hogy fog elpusztulni a világ, és hogy minél többen értsék mindezt, Isten bolondokat fogadott hírvivőül, de az ember inkább kinevette őket. Mindig voltak és lesznek is olyanok, akik a tudás és a szeretet, meg a logika ellen kerítéseket építenek konkrét és elvont értelemben is. A bolygó legalább jól jár. 

Más nincs. Egy erdei házba vágyom, amit képzeletben építettem tavaly nyáron. Hűvös csend lakik benne.