Vonalak

Ha ma reggel illusztrációt kellene keresnem önmagamhoz, akkor az egy ultramodern festmény lenne: fehér alapon keresztben egy hajszálvékony, fekete vonal. Beköszöntött hát a Nagy Fáradtság, a májusi vendég.
Miután az egész pünkösdi hosszú hétvégét munkával töltöttem, tegnap este már csak egyetlen vonzó alternatíva marad: feküdni, nem mozdulni, nem gondolni, nem találkozni több szóval, csak sírni. Mennyire könnyen meg lehet gyűlölni a szavakat is sajnos.
Amikor az ember ilyen fáradt, akkor nem nagyon lehet mit tenni, és talán jobb, ha az ember hallgat, mert minden szó felsérti a bőrét. Ha sok pénzem lenne, nyitnék egy hintaágy bizniszt a nagyvárosokban. Csendes vízcsobogás, fűggőágyak, gyenge szellő. Akkor nem kellene elutazni (tehát környezetbarát), viszont kisimogatná az agyonhajszolt emberek idegeit, ugyanakkor nem is otthon van az ember, tehát nincs semmiféle késztetése arra, hogy elmosogasson, vagy felporszívózzon. Időben elég egy óra ráfordítás, nem kell elbuszozni órák alatt egy közeli tóhoz. Nem is értem, miért nem vagyok még kőgazdag, ha egyszer ilyen zseniális ötleteim vannak.   
Más nincs, van pár fantomfájdalmam, például bal oldalon a hátam. Tegnap jógázás közben igyekeztem nagyon koncentrálni arra a helyre, szerintem sikerült is kilazítanom egy izomcsomót. Mondjuk most megint fáj, úgyhogy vagy bordarák, vagy kezdődő infarktus. Mindenesetre sírással gyógyítom. Jobb, mint sírásással. (Ez is de hülye szó.) Utóbbiról jut eszembe, hogy idén nem voltam a szép pajzsmirigyultrahangos doktornál. Esetleg majd oda is elmegyek egyszer.