Elmélkedés

Azon elmélkedem, miért érzek késztetést arra, hogy előre lássak a jövőbe, pedig annyi eszem azért még nekem is van, hogy tudjam, ha az ember nagyon messzire néz előre, akkor a semmibe néz. Lassan, jó, még azért van pár évem, de  mégis, szóval lassan kirepülnek a gyerekek, én pedig majd itt maradok tök egyedül magamra. Tudom, a barátok nagyon sok dolgot pótolnak, de mégis egyedül élni nem jó. Az ember társas lény, ha sokszor bosszantja is a másik, együtt élni jó, mert lehetőség teremtődik a másokkal szembeni irgalom gyakorlására, lehetőség nyílik a szeretetszolgálatra, és arra is, hogy elfogadjuk a másik szeretetét nap mint nap. 

Nem tudom, mihez fogok majd, ha már egyik gyerek sem lakik itthon. Arra is gondoltam, beköltözöm valami közösségbe. Az öregek otthona még nem játszik, a szerzetesi közösség ugyan sok szempontból vonzó, de én szeretném megtartani a mostani kapcsolataimat is. Szóval nem tudom, de azt azért igen, hogy erre érdemes lesz megoldást találnom, nem akarom a napjaimat önsajnálattal tölteni.

Más. A fordítással keservesen haladok, de haladok. Néha optimizmus tör rám, máskor teljesen reménytelennek látom a befejezést. Ezer szerencse, hogy Róma jutott, mert unni magát a várost nem unom, legfeljebb a szerzőt, aki a könyv végére ráadásul elkezdett hülyeségeket írogatni. Értve ez alatt a pontatlan információkat. Kellene arra valami szabály, hogy aki ír, az ne csak nagyjából írjon. Tudom, bagoly mondja. 

Más nincs, legfeljebb annyi, hogy úgy döntöttem, visszatérek a Merítés-díj zsűribe. Meglátjuk, bírom-e olvasási kapacitással a dolgot. Ha nem, hát akkor legfeljebb nem. 

Legyen Isten lelkének kiáradása ma is mindenkinek öröm. Kicsit drukkolok, hogy nekem is jusson belőle, hátha akkor gyorsabban megy a fordítás.