Szűkösen

Ülök itt pár napja, és nem tudom, mi a rosszabb, ami van, vagy ami lesz. A csendes, szomorú, közdepresszió, ami van, vagy a némaság, ami lesz.

Nincs hangos ünneplés, mert talán tényleg nincsenek is most nyertesek, csak egy országnyi vesztes. Csak egy vita hevében arcul ütött gyerek, akinek eleredt az orra vére, meg az anyja, aki tehetetlen szégyenében szótlanul áll, mert az indulat és a félelem lendítette a kezét, nem a józan ész. Ilyen ország ez most: a megalázottak és a szégyenkezők országa. Nem alszik itt nyugodtan senki.

Tudom, majd minden megy tovább, belenyomorgatja magát a kisember az újabb napokba, megosztja kedvenc cicás posztjait, röhög a felszínes vicceken, kicsit retteg ezért-azért, jönnek-e a gonosz idegenek, vagy elveszíti-e a nem túl jól fizető munkáját, mert tegnap kicsúszott a száján valami a főnökről, írt valamit valahová, amit nem kellett volna. Még talán jelentgetni is lehet majd megint.

Kicsiben élünk, kicsi dobozkákba hajtogatjuk bele magunkat, meg az életünket, és egy ideje megint nem emlékszünk, milyen kinyújtózni a napfényben. Egy ország költözött vissza némán a panelba.

A szabadság nagy volt. Nagy hely, sok levegő. Ma fuldoklik mindenki. Fuldoklik a melós, az értelmiségi, fuldokolnak a gyerekeik az iskolákban, a betegek a kórházban, az orvosok, a tanárok, a minisztériumi alkalmazottak, a szegények, a gazdagok, még a "nagyemberek", a miniszterek, a nemtomkik is fuldokolnak. Szegény József Attila, nem tudott levegőt csinálni se régen, se most.

Aki most elmegy innen, az a levegőt keresi máshol, és igaza van, mert ez egy reményvesztett ország. Aki marad, az itt akar ablakokat nyitni, és neki is igaza van, mert nem lehet sorsára hagyni senkit. Én egyelőre nem tudom, melyik vagyok, a szocializmusban nőttem fel, a fuldoklást is ismerem, tudom, hogy tudok így is élni, de a másikat, a szabadabb világot is ismerem, és azt jobban szeretem.

Ma olvastam egy blogbejegyzést. Arról szólt, elég a politikai mocskolódásokból. A bejegyzés megosztójának elege van ebből, inkább nézi a cicás posztokat, a kávézókban készült képeket, a mit tudom én, még miket. A poszt alatt egyetértő kommentek. Ez is mi vagyunk.

Nem töröltem az ismerőseim közül senkit a választások után, szeretném megismerni a másképp gondolkodókat, miért azt gondolják, amit, illetve ismerkednék, de mintha ma éppen a gondolkodástól idegenkednének sokan. Talán ezért kell maradni még egy kicsit. Hátha meg lehet tanítani az újabb nemzedékeket gondolkodni. Ha nem, akkor venni kell egy repülőjegyet.

Lénárdot olvasom, és Izlandra gondolok. Mennyire hiányoznak az embernek a fák?