Sokat

Kicsit megbántott vagyok ma reggel. Vége a tavaszi szünetnek (mindösszesen két nap), és nem vagyok igazán kipihent, pedig sokat tettem érte: nem dolgoztam magam halálra, aludtam is, sétáltam is, tegnap szép tavaszban a tó körül például, és mérsékelten voltam házias anya... B-nek a héten még szünet van, édesen alszik, milyen jó volna még nekem is pár nap alvás. 

Más. Tegnap találkoztam egy huszonévek óta nem látott barátnőmmel. Egy városban élünk, de elsodródtunk egymástól, és mivel meglehetősen antitechnológiai beállítottságú, se Facebook, se semmi. Azért kinyomoztam a telefonszámát, és végül tegnap beszélgettünk is egy jót. Vagyis meséltünk. Abban, hogy mesélek valakinek az életemről, az a jó, hogy utána mindjárt mindenki sokkal jobban érzi magát hozzám képest. Ilyen instant örömforrás vagyok.

Más nincs, még három és fél hetet dolgozom a régi munkahelyemen. Ettől most lett bennem egy kis értelmezhetetlen szorongás. Az ember az újtól szokott szorongani, nem a régitől. Nyilván ez is egy speciális eset.

Este lesz rádióműsor, Lénárdot olvastam, nem volt erőm interjúalanyt keresni. De Lénárd jó. Vigasztaló tud lenni az intellektusa, meg az, ahogyan felülemelkedik a világ dolgain, de nem nem úgy, hogy nemtörődöm, hogy érdektelen számára, ami történik, hanem ahogy fel tud nézni az égre, ahogy Bach jár az eszében, meg a kozmosz. 

Vannak történelmi korszakok, amikor sokat kell nézni az égre. Meg sok Bachot kell hallgatni. Most is ez van, egy harmincvalahányas Róma.