Köznapok

Valószínűleg kevés hasznosabb dolog van a reggeli jógánál, nem csoda hát, hogy a testem már követeli a jussát; az elmúlt napokban az első keserű reggeli pillanat után, amikor megszólalt az ébresztőm, kedves öröm áradt szét a testemben a gondolatra, hogy lehet jógázni.

A jóga persze nem sietősen lenyomott felülések vagy egyéb gyakorlatok sora, úgyhogy nem egyszerű beilleszteni a hajnali rutinba még akkor sem, ha 30-40 percnél több időm nem jut rá. Valamikor ugyanis aludni is kell. Pedig a nyugtalan álmok helyett, melyekben az utóbbi időben mindig elkések valahonnan, elfelejtek valamit (lehet, hogy álmomban Alzheimeres lettem?), a jóga vonzóbb időtöltésnek tűnik. 

A közéleti feszültséget magánfeszültség váltotta fel a héten. A határidők, az új munkahely, a régi munkahely, a túl sok munka mind húz egy picit az idegeken, s rajtuk keresztül az izmokon is. Lassan hárfa lesz belőlem. (Lásd még lírai én.) 

Olvasom, hogy Amerikában nem akar tavasz lenni, és kissé szomorúan nézem a mai reggel hűvös szürkeségét. Az ember a tavaszi napfény után nehezen tudja elképzelni ezt a nyomott szürkeséget. Még jó, hogy nem kell elképzelni, mert itt van. A rosszat felesleges elképzelni, int mindig BH, gondolom, igaza van, de a képzelőerő potmétereit nem csak felfelé lehet tolni. Aki elképzel, az változatos világot képzel el. Bár az is igaz, én főleg nyomasztóan sötét völgyeket. Tekintsük ezt örökségnek. Talán egy ősöm egyik génje az üldöztetések során összeroppant, és ez felelős a leszármazottak nem múló neurózisáért.

Más nincs. Lassan kikopok a helyről, hol annyi sok évet töltöttem el, és fogalmam sincs, milyen lesz az új. Meg tudom-e szokni, találok-e benne örömet. A bosszúság hiánya még nem öröm. Istennek hála, hogy tanár vagyok, így a munkatársaimon kívül mindenhol gyerekek vesznek körül, gyerekek közt lenni pedig az egyik legnagyszerűbb dolog ezen a világon. Ha nem tanár lennék, már biztosan kinyírt volna a depresszió.

Kedd van. Boldog viharnapot mindannyiunknak.