Eloldja

A kegyelmi napok ismérve a napsütés. A napfényre kipörgő mindenségben ugyanis a szombati, a ráérő ember Istenre ismer rá, vagy ha Istenben nem hisz, akkor legalább a világ nem múló csodájára.

Szoktak hirdetni itt-ott valamiféle érthetetlen ezoterikus számítások alapján kikalkulált ezerszeres, meg nem tudom, hánymilliószoros napokat, amikor megsokszorozódik a jóság a világban. (Vagy az életben?) Az ilyesmiben én magam nem hiszek, abban inkább, amit József Attila is ír: bizonyos napokon a földtől eloldja az eget a hajnal. 

A teljesség felé vivő létra páros, az ember nem egyedül halad felfelé, az emberhez és a világhoz való viszonyában eszmél rá a teremtett világ nagyszerűségére. "A világ és én kölcsönösen tartalmazzuk egymást" -írta Buber, és valóban.

Ültünk tegnap BH-val az eloldott ég alatt, bámultuk a szabadságot egymás szemében, meg az ég végtelen kékjében. Vannak ilyen napok, azt hiszem, amikor Isten nyitva hagy egy ablakot, és azon keresztül kilátni a világmindenségre. Áll a világ, mosolyogva egyensúlyoz a pillanat tűhegyén, és abban a végtelenbe táguló időpillanatban minden a helyén van: egy szálló porszem el nem hibban. Lehet, hogy ilyesmi csak egyszer adatik meg az ember életében. 

Most a kegyelemből a hétköznapokba visszatérve fordítok tovább. Nézem a jó oldalát - Róma ege szép, én pedig hálás vagyok azért, hogy van munkám.