Árny


Valószínűleg az a jó megoldás, ha az embernek nem csak anyja vagy apja nincs a szívében, hanem nemzete se, mert akkor nem csalódik. Persze mindenkinek van (esetleg több is), tehát a csalódást borítékolni lehet.
Én próbálok nem túl sok jelentőséget tulajdonítani ennek a mi kis nemzeti elmegyógyintézetünknek, mert gyógyulásról szó nincs, de mivel minden reggel itt ébredek, óhatatlanul is felidegesítem magam. Tudom, költözzek el, ha nem tetszik. Most valahogy utálom a gondolatát is, de lehet, hogy hétfőn még átgondolom a projektet.
Mindeközben az országos elmebajt az iskola kicsiben tükrözi vissza. Az a benyomásom, nem nagyon tudja senki, mi történik most: lehet ez egy robbanás előtt álló palack utolsó néhány zavarodott pillanata, még rendben vagyunk mondja a palack, aztán csak egy csodálkozó törtmásodperc, és vége. Mikor kell elmenni, kérdezte magában talán egy okos ember 1939 augusztusának végén egy lengyel  határmenti faluban. Komolyan kérdezem: mikor? Meg persze hova ebben a globális elmebajban?
A kérdések költőiek. Most és minél messzebb.
Jaj, annyira nem akarnék csalódni. Olyan most, mint hányás előtt, az ember bízik benne, hogy nem fog hányni, hogy kibírja, de nem bírja, és csak áll a vécében, és az epével együtt érkezik a keserűség is. Mindezt a vasárnap elé gondoltam mondani.
Más. Az iskolában újabb és újabb értelmetlen papírmunkát hánynak elém (ez a mai valami hányós poszt, úgy tűnik), és elég nehezen bírom, pedig nekem már tényleg mindegy itt. Az új helyen meg egy kicsit még mindegy lesz idén, gondolom. Senki földje. Annyira azért nem jó itt, de az is igaz, hogy ez azért most már lassan elmúlik a szorongásaim egy részével együtt. A szabadulás szép ünnep.
Ezzel párhuzamosan a kollégáim nagy része elkezdett idegesíteni. Lásd még Umberto Eco halállal kapcsolatos gondolatait. Mindenki hülye. Naponta hárman kérdezik meg, meddig vagyok még. Nehéz eldönteni, hogy simán csodálkoznak vagy én is idegesítem már őket.
Más nincs, túl sok feladat van, túl sok munka, én pedig eléggé alul vagyok motiválva. Önmagam kedvetlen árnyéka. 


Megjegyzések

  1. Tőlem azt szokták kérdezni: Tényleg? Te nem is vagy?
    :)) Merthogy nem abban az iskolarészben dolgozom idén, ahol eddig... Szóval én nem is vagyok. Mondom: igen, csak látszat - de örülök, hogy találkoztunk!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mosolygok rajta, de valahol siralmas is, hogy az ember jelenléte, munkája ennyire észrevétlen, értékeletlen maradhat, hogy fel se tűnik egyeseknek már fél éve a hiányom... Persze, mert a nagy iskolai akármiken ott vagyok, működöm (a mű ködöt dokumentálom :)... de hogy azon a pici helyen, a hétköznapi szürkeségben nincs nyoma - kicsit fáj.

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések