Nihil


Bármennyire is utálom az ilyesmit, sőt kifejezetten bosszant, kénytelen voltam minden programom lemondani egészen hétfőig. Amúgy tényleg nem is értem ezt az egészet: vitamint szedek, igyekszem friss levegőn is lenni minden nap, rendes ételeket eszem, mégis megbetegedtem. 
Ma találkoztam volna huszonévek után először a végre megtalált gimis osztálytársnőmmel, hétfőn mentem volna Andráshoz. Mindkettő örömteli program, bosszant, hogy el kellett halasztani őket. Ráadásul a hétvégém munka részét nem lehet elhalasztani, a dolgozatokat muszáj kijavítani, mert jövő héten elutazom. A fene egye meg, hogy csak a jó dolgokból kell mindig lefaragni, csak az örömnek vannak vaskorlátai, a munka meg, mint egy takonypocsolya, befolyik minden repedésbe. Elnézést a hasonlatért, a helyzet szülte.
De nem csak ez bosszant, hanem az is, hogy ilyenkor a szokásosnál is hajlamosabb vagyok a nyavalygásra, sírni is szoktam elesettségemben, és olyan baromságokra gondolok, hogy miért nem főz nekem egy jó kis levest senki. Mintha valaha is főzött volna valaki... Amikor anyám meghallotta a telefonban, hogy milyen a hangom, gyorsan lemondta a vasárnapi ebédet. Nem akarja elkapni a betegséget. 
Persze az idő is szar, tegnap hiába sütött a nap, nem tudtam kimozdulni. Ma viszont, amikor boltba kell menni, zuhog az eső. A boltba majd küldök magam helyett egy gyereket, nagyobb baj, hogy főzni sincs kedvem. A torkom tele van hólyagokkal.
Más. Olvasom az ausztrál szerző könyvecskéjét a feleségvadász-projektről, és nagyon jól szórakozom. Azon gondolkodom, mit írnék egy férjvadász-kérdőívre én, aki nem hisz a kérdőívekben. Meg azon is gondolkodtam, hogy a dolog ellenoldalát se hagyjuk figyelmen kívül, milyen különböző típusú férfiakat vonzottam életemben. Nem is tudom, tudnék-e valami közöset találni bennük. 
(Nyavalygás kezdete.) Más nincs. Amikor beteg vagyok, az életemet hirtelen minden vonatkozásban hiábavalónak és céltalannak érzem, az előttem álló években pedig csak a potenciális magányt látom. Gondolom azért, mert betegen az ember még nehezebben birkózik meg a mindennapok feladataival, és még pontosabban látja, hogy amikor majd a gyerekei is kirepülnek, tényleg mindent egyedül kell megoldania. Tudom, szerencsés vagyok, mert vannak barátaim, akik mindent megtesznek, amit kérek. Csak a sok kérésbe is belefárad az ember. (Nyavalygás vége.) De hogy mondjak valami pozitív dolgot is ma reggel, és ne csak sajnáltassam magam, végre érzem a kávém ízét. Ez valami csodálatos dolog. Tényleg. 

Megjegyzések

  1. Betegséghez, családi dolgokhoz mindig félve szólok hozzá, főleg hogy nem ismerem eléggé a körülményeket. Mégis az jutott eszembe, hogy ha le is mondta édesanyád a vasárnapi ebédet, nehogy megfertőzd, azt azért felajánlhatta volna, hogy megfőzi a tervezett ebédet, és valamelyik gyerek menjen el érte. Másik verzió, hogy netán a gyerekek is meg tudnának csinálni egy k hönnyű egytálételt - akár az ágyból történő útmutatásod alapján. Mindez persze akár okoskodás is lehet részemről. Nekem már a múlt homályába vész, hogy voltam-e hasonló gyenge állapotban akkor, amikor még én főztem a családi ebédet a gyermekeimnek. De ha lettem volna, úgy örültem volna egy ilyen megoldásnak (kettőnek).
    ...és ha megnyugtat, a múlt év végén ágyban fekve bennem is megfogalmazódott egy, a tiédhez hasonló gondolat: - de jó lenne, ha valaki hozna egy pohár vizet! (Természetesen nem volt, aki hozott volna.)

    VálaszTörlés
  2. Javítás: k hönnyű-nél a könnyűre gondoltam.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Anyámnak nem jut ilyesmi az eszébe. Mindegy. A gyerekek persze főznek, ha megkérem őket. Az ember néha arra vágyik, hogy kényeztessék, de való igaz, ilyesmi ritkán adódik, úgyhogy megyünk tovább, csináljuk a dolgunkat.

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések