Csillagpor

Tízmilliárd csillaggal és holddal...
Varró Dániel

Saját vigaszom minden szó. Amikor szétesik bennem a mindenség, mások szavaiból rakom össze az univerzumot, és fordítva, ha a világ hullik szét, a saját szavaimból építek kedves, otthont adó csillagképet. Otthonteremtő szóhitel. Privát logosz.

Úgy látom, időnként szanaszét gurulunk mi is, tízmilliárd csillag és hold, a kozmosz játszószőnyegén söpörgeti aztán Isten össze mind a világ szilánkjait, megint mi ez a téboly, gondolja, kicsit másnapos ma is, mert ki bírja ezt a sok marhaságot józanul. Csillagpor, morgom, Isten vállat von, hagynátok abba az örökös harcot, de hát ilyenek vagyunk, mondom, hát ilyenek, Isten is nevet, bár nem hiszem, hogy érti, megtanult tőlem nevetni.

Azt is olvastam tegnap, egy buddhista szerzetesnő írta állítólag, hogy az élet szeretetének valahogy a kétségbeeséshez, a lét szakadékához, a megsemmisüléshez van köze, és hogy a problémáknak ugyan nincs megoldása, de ez egyben megkönnyebbülés is. Azt hiszem, valami ilyesmit írt az a szerzetes is, akit nemrég olvastam.

Belátni, hogy a dolgok szétesnek, aztán újra elrendeződnek. Felismerni, hogy mi sem vagyunk mások, mint az univerzum egésze: megfejthetetlen titok vezérelte csillagpor-együttállás. Isten/ a sors/ a gravitáció akkurátusan végzet munkájának gyümölcse.

Van abban valami csodálatosan felszabadító érzés, hogy végül mind tűzijátékként végezzük az égen.