Távolodó

Most tényleg kicsit olyan, mintha Berzsenyi egy jól irányzott rúgással letörölte volna a bamba vigyort a képünkről, pedig színjáték ez az egész, barátaim, akkor is itt a tavasz mindjárt. Csak előbb még ordít velünk egy kicsit a tél, de nekünk már mindegy, már felmondtunk neki, nem érinti meg a szívünket. (Lásd még: Éljen a Tavaszköztársaság!)

Ahogy a télé, az én napjaim is meg vannak számlálva az iskolában, csak azt nem lehet tudni, mi az a szám. Bridget őrzi. A számok őrzője. Néha azt gondolom, talán azért őrzi a számokat ilyen szomorú-szigorúan, mert ha minden kiderülne, összeomlana a saját valósága. Megértem. Az ember őrzi a valóságát egészen a bölcsesség határáig, persze akkor már mindegy lesz, onnantól minden valóság, leginkább a sajátunk az. Bár annak jó és végtelen valóságnak kell lennie, nem nyomorúságosnak, önzőnek vagy kicsinyesnek.

Fordítok. Lassan a könyv végére érek, és most megint úgy érzem egy kicsit magam, ahogy a tengerparti kavics érezhetné magát, ha érezhetne, hogy simára csiszolt a sok, rajtam áthullámzó szó.  Sima lett a felületem. Amolyan kis méretű, fehér kő lettem mostanra. Heverek a parton, várom, hogy a kezébe fogjon egy gyerek, és hazáig szorongasson.

Más nincs. Ki fog sütni a nap.