Egy konferencia margójára

Exkuzáció avagy a poszt felütése:

Kérem szépen, szeretném leszögezni, hogy imádom ezt az egészet, és amikor a tükör, amit felmutatok, kissé görbe, az igazából egy szelfi, amiben én magam vagyok elöl. Persze, amikor azt írom, imádom ezt az egészet, akkor nem a konferenciákról beszélek úgy általában, hanem arról az egyről, ahova évek óta visszajárok.

Enumeráció avagy konferencia-számmisztika:

A világ színes, érdekes, mindenki fejében megterem egy-egy gondolati varázserdő, és jó, ha az egy-egy témával kapcsolatban gondolkodó szakemberek olykor összejönnek, és megismerik egymás hol vadregényes, hol gránitból faragott, hol követhetetlen dzsungellé burjánzott gondolaterdejét. A téma bármi lehet persze az epidurális érzéstelenítéstől kezdve a klímaváltozásig, a molyok szerelmi életétől a huszadik századi francia külpolitikáig; kinek mi dobogtatja meg a szívét.

Én pénteken egy olyan konferencián voltam, ahol az integrációról volt szó a nevelés kontextusában. Hát ugye, mit lehet ezzel csinálni, olyan emberek is vannak, sőt nem is vagyunk kevesen, akiket ez érdekel. Meg a nevelés úgy általában. Meg az iskolák, meg az, mit lehetne jobban, másképp. És persze az is, hogyan lehet mindeközben valahogy életben maradni, vagyis nem megutálni mindent és végképp, ami pedagógia. Nagyon jó volt, de azért idén is leszűrtem néhány fontos tanulságot a magam számára.

1.0 A tizenöt perc az tizenöt perc. Ha otthon sem fér bele az előadás tizenöt percbe, akkor a konferencián sem fog. Akkor sem, ha azt gondoljuk, majd rövidítünk. Nem fogunk, mert szeretjük, amiről beszélünk, és inkább eszünkbe jut még két-három példa. Meg amúgy is. Legyen az az előadás inkább 10-12 perc, akkor még van idő a hallgatóság reakcióit figyelembe véve egy kicsit magyarázni is. Ha Gardner belefért hatvan percbe, akkor... na értjük.

2.0 A tizenöt perc, a harminc perc, a bármennyi perc mindenkinek annyi. A fontos embereknek is. Ezért a szekcióvezetők, konferenciaszervezők feladata roppant felelősségteljes, úgyhogy kizárólag nagyon autonóm személyiségű kollégát kérjünk fel ilyesmire.

3.0 Vizuális szekció (avagy pépété és barátai): a vizuális eszköz több funkciót is betölthet egy előadás közben. A legjobb megoldás talán, ha egyfajta szerkezeti mankó a szabadon beszélő előadók számára. Az se baj, ha nincs pépété, de akkor az a legjobb megoldás, ha az ember felolvas. Ami a pépéték megjelenését illeti, javasolnám egy internacionális kódex bevezetését a betűméretre, a színhasználatra, és a szövegmennyiségre vonatkozóan. (Sárga gumikacsák megjelenésének konkrét tiltását azonban nem javaslom. Olykor előfordul, hogy az volna az egyetlen pozitívum egy előadás esetén.)

4.0 Szerkezet: Nem, ami az én fejemben van, azt nem látja senki. Valószínűleg nem is érti senki. Egy jó előadásban az egyik legfontosabb feladat a logikus és egy nem csupán az azonos területen dolgozók számára követhető gondolatmenet, ami azonban nem csupa közhely. Ez művészet nyilván. Csak a nagyok tudják, és nem, nem jó, ha sok idegen szót használunk a tudományosság látszata érdekében, és nem, nem jó, ha az általunk megfogalmazott barokk körmondatok mellé tizensok pontnyi kitérőt iktatunk be. Ne térjünk el a tárgytól, és nem legyünk sznobok. Ja igen, és kifejezetten hasznos, ha nem ott helyben próbáljuk meg kitalálni, miről fogunk beszélni. A konferenciaelőadás ugyanis nem a stand up rokona, de nem is kiscsoportos keretek közt elkövetett gyászbeszéd.

A jó előadó (gondolom) magabiztos, szakmájában tájékozott, de nem is csak azért vergődött el a helyszínre, hogy valami tudományos fokozat kényszerű előírásának megfeleljen.

5.0 Szabad előadás vs felolvasás: Nekem ez a felolvasás nem megy, de elismerem, vannak ennek a műfajnak nagyjai. Azt hiszem, az egy nagyon fontos dolog, hogy az ember eldöntse előre, mit szeretne, és ahhoz tartsa magát. Egyszer lehet, hogy kipróbálom, bár az én személyiségemtől és érdeklődési területemtől ez a műfaj idegen.

6.0 Lelki felkészültség: előadni nem könnyű. Hallgatni sem. Az előadó is stresszes, olykor a hallgató is. Én mondjuk szeretem ezt a fajta adrenalint, de a túl sok bénít. Mindenki ismeri saját magát, ezért ha van rá lehetőség, ahogy általában nincs, kérjünk pozíciót. Mivel a gyakorlat az, hogy névsorban adnak elő a szekció résztvevői, én a magam részéről Zalaira magyarosítok jövő januárban. Annyira jó volna nekem utolsónak lenni.

Egyébiránt pedig ne felejtsük, hogy hallgatni se könnyű. Ideális esetben úgy érdemes a szekciók termeit berendezni, hogy az érkezés és a távozás lehetőség szerint feltűnésmentes tudjon maradni. 

6.1 Őrültek mindenhol vannak, a konferenciák sem kivételek, de általában viszonylag ártalmatlan megszállottakról van szó. Természetesen nem kis pusztítást tudnak okozni az egyébként békés, mintegy a szakmai elégedettség derűs tengerén hullámzó, védtelen agysejtekben, azért megverni egyik előadót sem illik egy tudományos konferencián. (És mivel a műhelyfoglalkozáson mellettünk ülő Bridget 2-nek bevitt jobb horgot sem tarthatjuk etikusnak, bár jogosnak feltétlenül, nem rossz gondolat egy lapos üveggel érkezni.)

7.0 Ajándékok: minden, amire és amivel írni lehet. Jegyzetfüzet minden mennyiségben. Bármilyen jó is egy konferencia, bármennyire is digitalizált a világ, egy jó jegyzetfüzet még a rossz konferencia emlékét is megszépítik, hát még egy jó konferenciájét.

Sic transit egy ego

Mea culpa,  igaz, hogy évente legfeljebb egy-két alkalommal, de már évek óta tartok előadásokat, és egy kis szomorúsággal mondom, nem nagyon ügyesedem ebben. Arra gondoltam, ha most ide leírom ezeket a dolgokat, hátha megtalálom ezt a bejegyzést majd jövő januárban, és valamit mégis tanulok belőle.