Barátságutak

Utazni mindig jó, de legjobb legalább egy vagy két órát menni, hogy az ember elszakadjon attól, amiben van. Mondom én, aki keveset utazik. Sokat vagyok egy helyben, többet, mint amennyit szeretnék, ebben a kissé áporodott levegőjű városban, ami szépnek ugyan szép, de jónak talán sokkal kevésbé jó. Feltéve, hogy ezt az elvont fogalmat lehet vagy pláne érdemes egy városra ráaggatni. Talán ez is az embereken múlik.

A miskolci utazás mindig szép. Egyszer valaki azt tanácsolta házvásárlóknak, koszlott, szürke, esős időben menjenek el a helyre, ahol lakni szeretnének, és ha még úgy is tetszik nekik, amit látnak, akkor rendben. Azt hiszem, most túl vagyok a teszten, nekem Miskolc ebben a reménytelen, szürke, esős állapotában is tetszett. El vagyok fogulva, ezt én is tudom, de Pécshez képest Miskolc egy nagyon jól működő város: a tömegközlekedés megbízható, a buszok és villamosok tiszták. Az emberek barátságosak, és egy hajszálnyival jobb kedvűek, mint itt délen, ami elsőre talán meglepő állítás, de ha Dél-Amerika szegénységére és kilátástalanságára gondolunk, akkor mégsem teljesen elképzelhetetlen, amit mondok. Ezzel persze nem azt mondom, hogy Miskolc valami skandináv letisztultság, Pécs meg a bogótai nyomor édestestvére, mert azért mindkettő Magyarország.

Más. Barátságnapok. Az jutott eszembe a miskolci konferencián, hogy az ember életében talán a barátságok a legkiszámíthatatlanabb és a leg előre nem láthatóbb (ezt a szót nem tudom leírni, azt hiszem) dolgok. Valahogy még a szerelmek is egy kicsit kevésbé meglepőek. Ha az embernek nincs pénze, lakhelye, ha nincs állása, az szomorúsággal töltheti el, ha elhagyta vagy megcsalta a szerelme, érezheti az életét kilátástalannak, értelmetlennek, de ha nincsenek barátai, akkor élni szinte lehetetlen. Én azt hiszem, nem is ismerek magamnál szerencsésebb embert ebben a tekintetben. 

Hogy ez múlik-e valamin, attitűdön, személyiségen vagy máson, azt nem tudom, nem értek ehhez. Biztosan jó, ha az ember nyitott, és jó, ha szívesen beszélget, de még szívesebben hallgat. Vagy az is lehet, hogy ez vegyiérték kérdése, vagy receptorügy. Van-e képesség bennünk másra ráhangolódni? Gondolom, bennem ezek a dolgok meglehetnek, bár mindig azért én sem barátkozom könnyen. 

Szép, barátságos órákat töltöttem majdnem ismeretlen, mégis lassan barátokká váló emberek társaságában péntek este. Mindig meglep az ilyesmi, mindig átmelegít ez a befogadó attitűd. És volt régi barátság magunkhoz ölelése, beszélgettünk is a jóságról a rádiónak, na meg valami új, egy facebook ismeretségből induló, a barátság potenciálját magában hordozó találkozás. "Mintha ismernénk egymást," mondta a kedves nő, és tényleg, néha mintha látná az ember előre a barátság jövőjét.

Más nincs, a kiegyensúlyozott, csendes és boldog teljességben töltött napok után mától újra emelkedni kezd a stresszfaktor. Még jó, hogy vannak barátaim. Már csak egy zenekar kellene...