Amit

"Amit mi világnak nevezünk általában: a világ, amelyben ott a cinóbervörös és a fűzöld, a D-dúr és a h-moll, az alma és a vermut zamata..."

Buber

Ebben a február eleji világban most színek vannak legkevésbé, meg zamat, azt hiszem, én legalábbis étvágytalan vagyok, nem látszik, nem azért mondom, csak az ízek miatt, hogy elhagyatnak akkor, még jó, hogy csend azért nincs, a kutyaólakat ugyan nem hallom, de a madarak reggelente már énekelnek.

Amit biztos világnak nevezünk általában, az bizonytalanná lett. Hogy ez most valami korszellem, vagy csak a bennem lakó idő koptatta fakóvá a színeket, meg az ízeket, nem tudom. Az is lehet, hogy csak a frontok lepik el köddel a belső és a külső tájat, amúgy ragyog a napsütés odakint, valahol egy rajtunk kívül teremtett univerzumban.

Olvasom Bubert, el tudja-e képzelni a modern ember Istent, ha jól értem, a szerző tegeződést javasol. Ez most nem egy értő elemzés, csak az első benyomás. Te, mondanám Istennek, ha reggel összefutnánk a buszmegállóban, nem tudnál napsütést intézni? Ilyen őszinte volna a viszonyunk.

Más. BH-val arról beszélgettem este, hogy az írás menedék, és hogy ez vajon jó-e. Szerinte a teremtés jó. Kicsit Istenre is gondoltunk talán. Nagyon kicsit.

Más nincs. Tegnap teleírtam a határidőnaplóm időpontokkal, amitől keletkezett bennem egy stresszlabda. Ha tudnám, pontosan hol is lakik,  barátsággal gondolnék rá, miközben Bachot hallgatok. H-moll.