Türelem

Ó, ezek a ködös, hétfő reggelek, amikor nehezen ébredek, és amikor a tanítvány, akiért ezen az egyetlen tovább alhatnék hétköznap reggelen korán keltem, mégis lemondja az órát! Nem baj, dolgom rengeteg van, kicsit majd előre dolgozom legalább, a hétvége nagy része amúgy is pihenéssel telt. Nem édes semmittevéssel, azt sajnos egyelőre nem engedhetem meg magamnak, de sétával, beszélgetéssel, kapcsolatok ápolásával.
Vannak az életemben emberek, akiket most az egyszerűség kedvéért  barátoknak hívok, pedig nem a barátaim, sokkal inkább a mestereimnek tartom őket, de annyira azért nem vagyok beképzelt, hogy ezt per definitionem el is higgyem. Értsd, nem az ő munkásságukat folytatom, inkább úgy mondom, nagy hatással voltak az életemre. Szakmájuk (filozófia, illetve nyelvtanítás) igazi, nagynevű szakemberei ők, mégis, a szeretet és a tisztelet mellett, az elmúlt években mindkettőjükkel szemben lett bennem valami elidegenedés, valami értetlenség.

Mivel a miskolci előadásomra készülve több cikket is elolvastam egyiküktől, eszembe jutott: nem tudom, mi van vele. Évek óta nem beszéltünk, talán tíz éve találkoztunk utoljára személyesen, akkor is csak azért, mert kértem tőle egy szívességet, amit ő azonnal teljesített is. Emlékszem, ültem az egyetemi dolgozószobájában, és ámulva néztem az aprócska nőt, akiért már nyolc évesen is rajongtam. Kívülről semmit sem változott, mégis volt benne valami keménység; a régi emlékekhez képest, szinte márvánnyá szilárdult a lelke. Erre gondoltam akkor.

Tegnap mindenesetre rámtört a lelkifurdalás, úgyhogy írtam neki egy emailt. Kiderült, hogy már nyugdíjba ment, Kaliforniában él, és csak ritkán jár haza. Minden mondatából kedvesség, törődés, odafigyelés, érdeklődés sugárzott. Talán mindig téved az ember, amikor a másikról gondol valamit.

A kedves levélből aztán erőt merítettem egy másik megírásához. Ha már kapcsolatok, gondoltam, lássuk a nehezebb diót is, azt, amelyik előfeltételez egy találkozást valakivel, akit rajongásig szeretek, de akinek a nézetei az utóbbi időben súlyos morális dilemmával szembesítettek. Szerethetjük, tisztelhetjük-e azt az embert, akivel valami nagyon alapvető dologban nem értünk egyet? Nem ezért, hanem ennek ellenére, szokta mondani mindig öreg barátnőm, de ezt tényleg sokkal könnyebb mondani, mint megvalósítani.

Erre a levélre is hamar érkezett válasz: barátságos, mesélő, őszinte. A mai napig nem tudom úgy olvasni a sorait, hogy ne halljam hozzá a hangját, hogy ne idéződjön fel bennem a mosolygós arca. Hogyan öregedhettek meg ezek az én szeretett tanáraim ennyire? Nyugdíj, operáció, miegymás. Felfoghatatlan.

Kiderült aztán, a filozófus mégsem költözött haza, Svájcban maradt a családjával, a személyes találkozó hát elodázódik. De jó is így, jobb is így, majd addig még átismétlem magamban a türelmet sokszor. A türelemről BH-tól tanulok, ebben ő a mesterem. Azt hiszem, azóta kezdtem valóban türelmes lenni a felnőttekkel, talán azóta értem meg lassan, mi az elfogadás, mások döntéseinek ítélkezéstől mentes elfogadása, mióta őt ismerem. Most azt érzem, ha megvan bennem ez az elfogadás, ami nem a saját értékrendem semmibe vételét jelenti persze, közelebb tudok kerülni az emberhez mint olyanhoz.  (Jó, szent azért nem vagyok, még mindig vannak páran, akiket ki nem állhatok - kellemetlen, ostoba emberek.)

Azt hiszem, az elfogadás, a szeretet végtelenül szabaddá tudja tenni az embert. A gyűlölet sok kis csomója az, ami börtönbe zár. Ezt a zseniális meglátásom majd elmondom Andrásnak is, hátha könnyebben ki tudja masszírozni a hátamból a csomókat.