Egyszerűbb

Nézem a gépem háttérképét, tegnap választottam, szürke, majdnem függőleges sziklafal, rajta aprócska ember mászik, alatta a kiszögellésen egy másik kuporog. Zsigmond most elégedetten dőlne hátra, ha még élne, de hát meghalt. Meghalunk mi is mind persze, ki előbb, ki utóbb, mindkettő szerencsés, mindkettő szomorú. Mi is, akik most élünk; szerencsés-szomorúak, tanácstalanok ebben a világban, ahonnan jobbára csak elvergődni volna jó egy napsütötte sávig.

Petrit olvastam ma hajnalban, innen a gondolat. Nem tudom sajnálom-e ezt a férfit, aki nehéz, szomorú verseit kevéske napfényre cserélte volna, ha tudja, talán cserélte is néha, lehet, bár neki mintha mámorból is csak valami kétes jutott volna. Mindenesetre az egyik versről eszembe jutott, bevillant egy jelenet Nádas párhuzamos történeteiből, és azon gondolkodtam, tényleg ilyen-e az ember. Így általánosítva, egy mocskos éjszakába zsugorítva mind a létet, tényleg ilyen aljas-kegyetlen-kedves-szerencsétlen-e. Ilyen rossz-e, és ilyen jó-e. 

Mindeközben, kitekintve a világba, mindent túl bonyolultnak látok. Nem tetszik ez sem, egyszerűbb életet akarok. Nem napsütötte sávokat akarok, hanem napsütést és tengert. Örök akvamarint. Nem szürke sziklanapokat, csak kavicsokat a talpam alá. 

Tegnap az egyik diákom, egy ijesztően sovány, áttetsző lány, azt mesélte, száz órája nem aludt. Nem tud. Tizenhét éves. Neki is egy egyszerűbb élet kellene.