Naptár

Olyan ez a vasárnap reggel, annyira kedves, élettel teli és olyan napfényes, mintha legalábbis egy március végi szombatba gázolnánk bele derékig. Apám tizenkilenc éve, ezen a januári reggelen halt meg. Nem emlékszem, hogy akkor sütött-e a nap, de úgy tűnik, a napok nem egyformák, a világ nem ismétli önmagát, vagy legalábbis nem az emberi naptárhoz igazodik.

Tizenkilenc év alatt bennem is sok dolog kicserélődött, sok sejtem mármint, és bár mint tegnap megtudtam, az ember szemlencséjének sejtjei születésétől haláláig vele maradnak, egészen biztosan másképp látok egy csomó dolgot. Apámat is másképp látom, és anyámat is. Apámat kevésbé látom hibátlannak, anyám hibáit kevésbé gondolom elviselhetetlennek: sokkal inkább embernek látom mindkettőjüket. Gondolom, ehhez is meg kell egy kicsit öregedni.

Más. Elhatároztam, hogy ma reggel korán kelek, és azonnal hatékony üzemmódra váltok, de ez nem sikerült. Hajnalban hosszú és nyomasztó álomból ébredve inkább felvettem BH rám hagyományozott pólóját, és terápiás céllal visszaaludtam. Innentől kezdve Dés Lászlóval álmodtam, és eléggé sajnálom, hogy cserben hagytam, mert nem értem vissza a mikrofonnal, amit kért; elaludtam ugyanis álmomban. Mit mond erre vajon az álmoskönyv? Alvásról álmodni mit jelent?

Más nincs. Mármint munka az van, mindenféle, házi, iskolai, meg a fordítás és egyebek. Az elmúlt napokban próbáltam bizonyos kicsit szigorúbb lenni, időkereteket szabni és csak egy dologra koncentrálni hosszabb ideig. Elég jól bejött, mert így mintha hatékonyabb lenne a munka. Dolgokat tudtam kipipálni a képzeletbeli listámról.

Más nincs. Hallgassunk Dést, mert még mindig furdal kicsit a lelkiismeret a mikrofon miatt.