Múlik

Feküdtem hajnalban az ágyban, és nem akaródzott felkelni. Mostanában jól alszom, lehet, hogy túl jól is, onnan a túl jólból meg nehéz kihámozni magát az embernek. Jó a testemnek a nemcsinálásban, a nemerőltetésben, a nemgondolkodásban lenni: sodródni az időben, nézni a perceket egymás mellett, nem érezni a napok súlyát.

Az öregedésnek a súlyokhoz is van köze, azt hiszem, talán ettől ereszkedik meg a kötőszövet, ettől nyúlnak meg az izmok. A lélek is ettől süllyed. Átkozott gravitáció. Másrészt viszont, egy idő után, mármint ha az ember elég évet leélt, akkor egyszer csak mindegy lesz. Nem úgy mindegy, hogy nem érdekes, hanem úgy, hogy már lehet hibázni is. És mivel az idő minden pillanatában a lét nyilvánul meg, minden örömet okoz, az is, hogy nem vagy tökéletes. Vagy talán az igazán, mert míg a tökéletlenségben ott a szabadság, a tökéletlenség a mindenség homokos partja felett függő, gyengéden ringató ágy, addig a tökéletesség idegfeszültség. 

Tegnap BH azt mondta, hajlamos vagyok megsértődni ezeken a tökéletességhez kapcsolódó dolgokon, mint például a tudáson. Mármint hogy azt gondolom, nekem mindent tudnom kell. Nem tudom, igaza van-e. Biztos van bennem valami ebből, valami reflexes védekezés, komplexusok vagy ki tudja, mik a személyiségnek milyen mélyrétegeiből, de hála Istennek, öregszem. Most már azt is megengedhetem magamnak, hogy hibázzak. Nem didaktikai céllal, nem azért, hogy majd tanuljak belőle, inkább csak azért, mert ember vagyok. 

Nem tudom, általános dolog-e, vagy inkább csak random előfordulás, de azt hiszem, az ember öregségére megkedveli magát. Rájön, hogy változni már nem sokat fog, úgyhogy alaposan megnézi magát a tükörben. Nem kritikai éllel, inkább rácsodálkozva: egész szórakoztató ez a nő, egész jó fej ez az öregasszony. Ilyesmik. És ebbe a megkedvelésbe aztán minden belefér, még a hülyeségei is. Tökéletlennek lenni sokkal kevésbé stresszes, mint tökéletesnek lenni.