Gravitáció

A meditáció, a legfontosabb zen gyakorlat, tehát nem az összpontosítást szolgálja. Nem a nyugalom és kiegyensúlyozottság elérése a cél, hanem a „külső” erőkhöz való folyamatos alkalmazkodás, a szubjektum illuzórikus énjének központ nélkülivé tétele. (Vencel)

Bolyongok. Vetődöm a világban, a gondolataimban erre-arra. Kényszerítem magam, hogy megérezzem a lét vonzását, a gravitációt: a lélek kötődését a mosthoz. Lenni nem is más, mint ennek a vállakra nehezedő súlynak az elfogadása, ami az úton tart. 

Ha a létet érezni akarom, leveszem a cipőm, állok, nézem a lábaim. Amennyi nehezedik, annyi súly a lét. Ahogy öregszem, egyre több. Majd a halál előtt megkönnyebülünk.

Meditációs gyakorlatokat csinálok, szorgalommal, kevés sikerrel. Azt hiszem, bele van keményedve az én abba a vasgolyóba, amibe sok évvel ezelőtt elővigyázatosságból zártam. Nehéz előcsalogatni. Nehéz elmagyarázni neki, hogy mindenhol is lehet. Azt olvastam nemrég, hogy a mondókában az ég a házad ideki, az égre vonatkozik. Zen mondóka. Talán ezt kellene énekelni meditáció közben. 

Mert mindkettőtöknek titok, hogy ki vagy a másik számára. (M.P.)   

Nincs út, egyetlen, amin járhatok, és mégis van út, mert amit választok, ami engem választ, az lesz az enyém. Nincs önmagába zárt én, mert másoknak is vagyok. Minden Én örök titok, örök egyértelműség. Minden viszony is az. Weöres persze ezt is tudta. Nincs hiábavaló élet. Erről Buber is mondott valamit, de nem tudom idézni. Valami olyasmit, hogy mindegy, hogy ki születik meg, de ha már van, akkor nem mindegy.

Nem tehernek lenni, mégis az úton maradni. Bármelyik úton. Még csak megszeretni sem kell az utat magát. Talán a nehézkedést kell megszeretni. Nehézkedés nélkül, a testek egymásra támaszkodása nélkül nem lenne semmi. A részecskék egymáshoz való vonzódása a lét. Az ember világhoz való vonzódása az emberi lét.  Isten nagy találmánya a gravitáció. A szeretet is az. Talán egyszer a kvantumfizika is előáll ezzel ötlettel; szeretet-bozon.