Elszánt könyörületesség

Ha van valami, amit az ember (én mondjuk) nehezen tanul meg, akkor az a könyörületesség; nem a másokkal szembeni, hanem az önmagával szembeni könyörületesség mármint. Gondolom persze, hogy ebben is, mint minden másban, vannak ügyesebbek és kevésbé ügyesek is, tehát az ember alatt nem mindenkit, inkább csak sokunkat értem. 

Most nem arra gondolok, hogy ne sajnálnám magamat gyakran, csak hát a könyörületesség, a mások és magam iránt érzett is, olyan mint a szeretet: nem valamiért, hanem annak ellenére. És mindkettő marha nehéz. 

Elfogadni, megszeretni az embernek önmagát, megbékélni azzal, amilyen... Egy kedves barátomtól kaptam kölcsön Mustó Péter jezsuita pap könyvét, és éppen jólesik ilyen könyvet olvasni. Ebben a könyvben beszél a szerző arról, hogy elszántnak kell lennünk ebben az önmagunk iránti könyörületességben. Azt hiszem értem, amit mond. 

Az ember túl könnyen kegyetlen, az valahogy jobban megy, a kegyelemhez, a meditációhoz, az elengedéshez odafigyelésre van szükség, még akkor is, ha ez így elsőre talán furcsán hangzik. Biztosan sokaknak jobban megy ez, mint nekem, én gyakran (és szívesen) esem vissza az önmagam iránt érzett kegyetlen elvárásokba. Hogy ennek mi az oka, azt nem tudom, de ha minden megbékéléshez idő kell, akkor majd az enyémnek is eljön az ideje. Az ember többnyire a haláláig békül az életével. 

Szóval az önmagam iránt érzett elszánt könyörület jegyében tegnap gyalog jöttem haza az iskolából. Minden szürke volt, nekem mégis kellemes volt a séta. Emberek jöttek-mentek körülöttem, egy padon két ázsiai fiatal csevegett. Annyira szép ellentéte volt az egész napos bezártságomnak.