Első

2018 első munkanapja ugyan szerda, de a szokásos, a hétfői nihilnél is elkedvetlenítőbb reggelre ébredtem. Nem tudom, az én hozzáállásommal van-e baj, vagy ez csak a kiégés egy következő fázisa, de az az érzés van bennem, hogy soha semmi sem elég, amit csinálok. Se a munka, se az odafigyelés, se semmi. Lennék inkább favágó. Azt meg lehet számolni. Csak három fát vágtál ki, de hát négy a norma. A tanárságban a norma a végtelen. Soha semmit nem lehet igazából elérni. 

Ha ilyen szottyadt, taknyos, szürke idő lesz egész januárban, el fogok menni szoláriumba. Vagy inni kezdek. Vagy a kettőt felváltva. Ott tartok, hogy most már kiegyeznék egy kis faggyal is, csak ne ez a semmi legyen. Ne ez a légüres tér.

Más. Pár napja fáj a karom. A jobb. Ínhüvely vagy izomfájdalom. Nagyon rosszkor jött, mert mától muszáj nekiállnom a fordításnak komolyan is, nem csak ilyen sehogy, ahogy eddig. Szeretem-e a pszichothrillert? Nyilván nem. Nyilván aludni szeretnék inkább három hónapig. Vagy kilencig. Kihordanám ezt a kedvetlenséget. Jaj, de édes, hogy hívják? Nihilke.

Tegnap azt beszéltük TSB-vel, hogy valamit fogunk testmozogni. Jó ötlet, csak mintha mindent az alvás rovására csinálnék. Mi volna, ha délután, amikor hazaérek, aludnék egy órát? Lopott órák csendje. Tegnap óta szörnyen hangosan jár a karóra, amit hordok. Talán figyelmeztetés. Mire?