Amortizáció

Olyan jók ezek a januárok! Élni tanít mind. A szürkeségével, a kilátástalanul hosszú, heteivel, a majdnem mindig sötétjével, az egyszerű és megbocsáthatatlan csúnyaságával. Bámulom, hogy darálja le az időt könyörtelen állkapcsával ez a hónap. 

Amúgy igazságtalan vagyok, megfigyelem ezt magamon néha, mert mondjuk az idei január nem mindig szürke, gyakran kisüt a nap. Mondjuk nem ma, mert ma telet imitál az idő, ilyen vicceket is bevet a szórakoztatásunkra. Az a helyzet, hogy vágyom már Miskolcra, ott nem baszakodik ennyit a tél, van nagy hó, meg hideg. Szeretem a mediterráneumot, de az utóbbi években látok benne valamit a szolgalelkűségből, a szüntelen hajlongásból, az elhízott talpnyaló izzadó nyakából.  A helyet alakítják az emberek, vagy épp fordítva? Kár ezért a szép városért, tényleg. Jó, mindegy, majd tavasszal, kicsi Phyllis, megbocsátok a tájnak megint.

Más. Embergyűlölő lettem. Nem nagyon, de az utóbbi hetekben, amennyire tudom, kerülöm a társaságukat. Idegesítenek, kedvetlenítenek. Átmeneti dolog, gondolom, és nyilván nem a kíváncsiság, hanem a türelem veszett ki belőlem. Ezt egyébként, bármennyire is jólesik a magam elvonása a kapcsolatokból, nem tartom jó dolognak, ezért fegyelmezem magam: húsz éve nem látott, gyerekkori barátnőt hívok fel, és a mostaniakat sem hagyom a januári szürkeségbe tűnni. Próbálom nem ráfordítani a kulcsot az ajtóra tizenkétszer.  Pedig vonz a csend.

Más nincs. Az iskolában egymás után dőlnek ki a kollégák, ezért helyettesíteni kell, ami tovább amortizálja a meglévők immunrendszerét. Arra gondoltam, ha ma tényleg esik egy kis hó, kimegyek sétálni a diákokkal. Addig se leszünk tehetetlen prédái a vírusoknak. A vitaminok mellé kellene sokat nevetni, amit nem tudok, de tegnap legalább voltam Andrásnál. Ha egyszer milliomos leszek, minden héten elmegyek hozzá.