Ködös

Kedves ez a szombat reggel, csak kár, hogy kicsit stresszes. Nem a hétvége feladatai zavarnak, bár elég sok van belőlük, inkább a munkahétről áthúzódó problémák idegesítenek. Áthúzódó stressz.
Furcsa, mert csak egy napot tanítottam, egyet céglátogattam (két órában), meg egyet projektkirándultam egy pici, ám annál hangosabb diákcsoporttal Budapestre, szóval nyugodtan lehetnék kipihent és laza is, ezzel szemben az iskolai feszültségek miatt inkább tudnék kikapcsolódni most egy baseball ütővel egy roncstelepen. Tudom, ódivatú vagyok, tudom, egyszerűbb, ha nem gondolkodik az ember, csak csinálja, amit mondanak neki (B egyik tanára szerint amúgy is ezért kell a diákoknak példát venni Forest Gumpról, aki mindig azt csinálta, amit mondtak neki, édes istenem, azért neki se nagyon ment át a mondanivaló), mégis stresszelek.
Azon gondolkodtam, milyen kéjes öröm lesz majd, amikor felmondok, de lehet, hogy ez nem helyes, ez a végletes érzelmi viszonyulás a munkahelyhez, hiszen sebezhetővé teszi az embert. Ezt is el kell engedni, pláne, hogy sorban mondanak fel az emberek, és bár a sok felmondás nem üt lyukat Bridget alternatív valóságán, nekem könnyebb lesz elmenni. Nem bírom már a hazugságra épülő mindennapokat, mert nem lehet mindig mindenre vállat vonni, mindig mindent elengedni. Az ember legyen kíméletes önmagával saját erkölcsi tartását illetően is. Na.
Közben november lett, tejszín ködben a város. Ha nem tart napokig, és nem szürke ragacsos, hanem tejfehér, akkor nekem kedvemre van a köd. Olyan, mint az első hó; tisztaságba, csendbe csomagolja az utcákat. Olyan, mintha minden rendben lenne. Persze nincs, mert később a mocsok átüt a havon, feltelepszik a ködszemcsékre.
Más nincs. Rengeteg munka van, de csak nézem messziről a papírkupacokat, és elálmosodom. Önvédelemből, gondolom.