Kacat

Nem szívesen mesélek a munkahelyemről, mert az ember igyekszik távol tartani a mindennapjaitól az abszurdot, de mivel tegnap már úgy éreztem, ami itt megy, az tényleg vicces. (Persze a diákoknak nem vicces, hogy nem kapnak minőségi oktatást, és én is csak kínomban nevetek, de valahogy mégiscsak meg kell küzdeni a stresszel.) Szóval tegnap kiderült, hogy amit eddig felraktak a tetőre, az úgy nem jó, ezért lebontják. Ha szép idő lesz. És ha nem esik, se hó, se eső, akkor be is fejezik még idén. De ha nem, akkor talán érdemes volna elgondolkodni a renitens tanárok beépítésén is, bejött az a Kelemennek is. Mindeközben van olyan terem, ahol nincs tábla, a tanárok sorozatosan nem jutnak projektorhoz és laptophoz, még a kistanárok sem (jó, hát őket az életre készítjük, szóval nem is baj), és minden napi programpont ad hoc intéződik. Story of my life.
Ehhez képest az itthoni feladatokkal is csak úgy haladok, mint abban a gyerekjátéban, amiben különösen sikertelen voltam, ahol a kis négyzetlapokat kellett tologatni, hogy kijöjjön a kép. A konyhában a kaja bekerült az új hűtőbe, most a kicsi van útban. A fotel továbbra is a szobában lakik, de beköltözött mellé egy konyhai polc. Ha hétvégén akciós dinamithoz jutok, megoldom a dolgot. Az ablakon csak azért nem dobok ki mindent, mert üzletek vannak alattunk.
Egyáltalán nem vagyok kényszeres rendrakó, de nem szeretem, amikor meg sem lehet mozdulni a sok kacattól. Ahogy öregszem, egyre inkább egy olyan otthonra vágyom, ahol van hely elpakolni a holmikat. Azt hiszem, a hétvégét súlyos rendrakással fogom tölteni. Csak akkor meg a pihenésből nem lesz semmi. Nehéz ügy. Túl sok tárgy van körülöttem.
Más nincs. Időhiány van. Több séta kell, kevesebb szarakodás.