Elvi sík

Tegnap este elalvás előtt még Esterházy Péter interjúkötetét olvastam (Évek iszkolása), és apró elégtétellel nyugtáztam igazoltként, amit egyébként is gondoltam, hogy fontos dolgokról beszélni nem könnyű dolog. Azért nem könnyű dolog, mert az ember változik, de nem csak az ember, hanem az élete is, és olykor ezt, máskor azt gondolja. Ebben nekem az a megnyugtató, hogy az elgondolások változása tehát mégiscsak normális.
Nincs tehát ember, aki mindig ugyanazt gondolja a világ fontos dolgairól. Például arról, hol és hogyan kell keresni Istent, kell-e keresni egyáltalán, vagy bele érdemes nyugodni, hogy mindig is volt és van, esetleg soha nem is létezett. (Most Istennek a játék kedvéért mindenki gondolja azt, amit akar.) Vagy arról, mi is az emberi élet értelme úgy általában, illetve saját, mini örökkévalóságával mit is szándékszik tenni.
Azért is megnyugtató persze mindez, mert bár az árnyékos napokon az ember elkeseredésében minderről maga is sötéten gondolkodik, nem tartja lehetetlennek azt sem, hogy más napokon sokkal vidámabb dolgokat gondoljon Istenről, a világról, ésatöbbi.
Nekem Esterházytól, a mondatait átitató emberségétől mindig bizakodó hangulatom támad. (Az okosok szerint, gondolom, az embernek magától kellene bizakodó gondolatainak támadni, de én nem szégyellem, hogy nekem ebben ez a kiváló író segít.)
Szóval este olvastam, mint mond az író Istenről, meg a világról, betakaróztam a fáradtrózsaszín kötött takarómba, amit a tesómtól kaptam az ötvenedikre tegnap, és kifejezetten jól éreztem magam. Azt én magam egyelőre nem tudom eldönteni, kell-e Istent keresni amúgy, vagy majd megtalál minket, de az is lehet, hogy ebben a pillanatban elég ezen csak gondolkodni is, egy rózsaszín, kötött, elvi síkra érve.