Csukott szemmel

Vannak reggelek, amikor a leghatékonyabb túlélési stratégia az volna, ha az ember az ébredés utáni első néhány békés, öntudatlan másodpercet követően azonnal visszazárná a szemét. Ha van mesterséges kóma a súlyos sérültek esetén, akkor miért nincs mesterséges alvás? Van amúgy persze, de most nem orvosilag gondoltam, hanem jótékonyan, mintegy a szervezet öngyógyító mechanizmusának részeként. Hú apám, ez de szar élet, aludjunk még pár napot, hátha kicsit jobb lesz. Nem lesz, de mondjuk a lélek addigra kicsit összeszedi magát.
Ha tehetném, ma fel sem kelnék, feküdnék csak csukott szemmel, és türelmesen kivárnám, míg a szívem abbahagyja a vergődést, és megáll. De persze tudom, hogy meghalni azért sem megoldás, mert akkor utána az ember nagyon nehezen intézi a dolgait, egy csomó macera van vele, és eléggé helyrehozhatatlan hatással van az arc bőrére ez az egész. Elviccelem a halálvágyam. A humor jót tesz a posztoknak.
Hiába süt a nap, nyomorúságos reggelek tudnak lenni néha novemberben. Azt hiszem, azért is várják az emberek a decembert, mert decemberben lehet várni a havat, ami sosem nyomorúságos, mert a hóesésben azt érzi az ember, hogy a dolgok rendben is lehetnének. Nyilván nem nagyon lehet rendben az én életem most már soha, ezért is olyan vonzó az örök alvás, de közben meg az a téveszmém, hogy van egy csomó dolgom. Az élet a tennivalók, a megélnivalók összessége, amibe persze nem csak a kényszer, nem csak a munka, hanem az élet örömei is beletartoznak. Amikor már nincs dolgod semmivel és senkivel, akkor az már az élet vége.
Ahhoz képest, hogy szombat van, ez egy meglepően rosszkedvű poszt. Rosszkedvű, mert elégtelennek érzem magam az élet problémáinak megoldásában, mert nem tudom biztosítani a gyerekeim számára, hogy nyugodt háttérrel, kiegyensúlyozott családból induljanak neki a saját életüknek, és hogy kizárólag a tanulásra koncentrálhassanak. Nem így szerettem volna ezt az életet.  Azt hittem, ennél azért sokkal jobban fogok teljesíteni.
Legyen a mai zene Vencelé.