Acélszürke

Olvasom Flórát, József Attila jutott eszembe róla ma reggel, Illan a könnyű derű, meg az is, hogy az Isten szerelmes azokba, akik jók. Szereti őket persze, így értve, még ha aztán persze harcolni is kell a világért cserébe. Isten szeretetének ellentételezése a türelem és a harc furcsa keveréke.
Tegnap estére egészen kifogyott belőlem az élet. Nem életunt voltam, csak levakarhatatlan volt rólam a szorongás. Végül inkább békén hagytam, ha már így velem akart lenni, hát maradjon. Volt valami növény az első Harry Potter kötetben, már nem emlékszem, mi volt a neve, de minél jobban kapálózott az ember, annál erősebben szorította. A félelem ellen, tanítja a gyerekkönyv, az elengedés is fegyver. Lehet, hogy több gyerekeknek szóló könyvet kellene olvasni.
Az ítéletidőt ma reggelre valóban a közelítő tél váltotta fel: hideg van, szürke, acélos november. Mindig van valami, amit szeretek az időben. Az őszülő hajhoz jól illik ez az acélszürke hónap, a hónaphoz pedig jól illik az olvasás. Míg meg nem érkezik a fordítandó könyv, ezzel töltöm az időm.
A munkahelyi viszonyok miatt teljes egészében feleslegesnek érzem a munkám. Telnek a napok, de nem haladunk előre, mert mindig van valami más, amit tanítás helyett csinálni kell. Ma például lesz valami országos izé, amiért eljön mihozzánk az országos média. Biztos benne leszünk a hírekben, egy jó operatőr nyilván tudja, hogy kell fotózni egy düledező épületet. Szerintem ez most már vicces.
Más nincs. Jót tenne egy masszázs.