Zárvány

Talán minden ember kényszeres kicsit, hol magának, hol másoknak igyekszik megfelelni valamilyen mértékben, és erre, hite szerint, bizonyos cselekvési sémák alkalmasak. Ha szeretetre vágyik, a kedvességben hisz, ha saját érdekeit érvényesítené, akkor a határozottságban. Azt hiszem, ez egy ilyen mix, a tapasztalat, a neveltetés, meg valami belső mag irányít minket a mindennapokban, többé kevésbé sikeresen. Ha nem jó az életstratégiai keverék, akkor jönnek a fizikális vagy elméleti pofonok, és akkor kell elgondolkodni, mit és mennyiben lehet változtatni a recepten.
Az biztos, hogy néha muszáj változni, máskor viszont talán a környezet alakítása a megoldás. Ha valaki sok pofont kap, belehajtogathatja magát a körülményekbe, de hát hányba érdemes még hajtogatni magunkat, azt nem tudom, mert ugye az is egy megoldás, hogy odébb megy az ember. Mert az is lehetséges, hogy odébb megy, hogy elege lesz, és elmegy onnan, ahol bántják, ahova már nem illik bele. Nehéz megmondani, mi a helyes: a kompromisszum az élet fontos képessége, ugyanakkor, egy bizonyos ponton túl, személyiségromboló hatása is van.
Egy teljesítménykényszeres és megfelelni vágyó embernek, csak az utolsó pillanatban jut eszébe az utóbbi megoldás, inkább alkuszik meg az utolsó utáni pillanatig a konfliktusok elkerülése érdekében, megcsinál mindent erején felül is, átírja saját fontossági sorrendjeit, és előbb-utóbb ki- és elhasználódik a küzdelemben. Ez a század, ez az irgalom és együttérzés nélküli század nem a megfelelni, a közösségért tenni akaró (bár a kettő természetesen nem azonos), hanem a saját érdekeit képviselni akaró embert dicsőíti. A mi helyett az én lett a fontos, a faj fennmaradása helyett az egyén fennmaradása. Várom már, mikor kerül át az örök élet a tudományos fantasztikum területéről a kísérleti orvostudományba.
Az elmúlt évek élettapasztalata számomra éppen az, mennyire nem vagyok divatos, milyen sok tekintetben nem vagyok alkalmas az új évszázadra. Az új iránti nyitottságom ellenére elment mellettem az idő. Érteni értem ennek az üzenetét, de nem akarok ezeknek az elvárásoknak megfelelően élni. És nem azért maradok mérhetetlenül naiv és a saját önérdekeimet háttérbe toló, mert nem értem, hogy ez egyenes út a szegénységbe (lásd közös bankszámla és a társba vetett bizalom), a szakmai el nem ismertségbe (év végén én mondjuk nem adom le a saját nevem jutalmazásra), és az érzelmi instabilitásba. Pontosan értem, hogy mivel jár mindaz, amit teszek, pontosan tudom, hogy ebben a világban nincs semmiféle jutalom, amit az ember nem harcol ki önmagának. Nincs pihenés, ha nem önző az ember egy kicsit, nincs elismerés, ha nem harcol érte az ember. Csak ez engem nem érdekel. Hihetetlen, tudom, mert aki nem harcol önmagáért, akiben nincs egészséges önzés, az egy kopott és divatjamúlt zárvány, egy szerencsétlen véletlen.
Én egy ilyen véletlen vagyok. Itt maradtam. Gondolom, tanácsos lett volna már a századfordulón kimúlnom, fogalmam sincs, miért felejtett itt az Isten, talán valami zavar került a gépezetbe, talán egyszer mégis lesz egy olyan világ, ahol még az ilyen ósdi, mások örömének örülő, nem ügyes emberek is elviselhetőek lesznek, nem tudom.
Lehet, hogy valami genetikai probléma, mit tudom én, nézem a testvéreim, egészséges, önző emberek, én vagyok a naiva, a kakukktojás. Nézem a barátaimat, hát többé-kevésbé sikeresek, párkapcsolatban élnek, céljaik vannak, haladnak előre, kijárják maguknak, amit ki kell. Én meg olyan vagyok, amilyen. Dolgozom, gondolkodom, örülök, ha szeretnek, meg ha szeretek. Nincs ennél több ambícióm. Egy itt felejtett kavics vagyok. Egy ostoba, naiv, sikertelen kavics. Ezt el is mondják nekem gyakran. Csak hogy el ne felejtsem. A fene se érti, mit keresek még itt.