Rákészülés

Néhány napja előadást tartottam az amerikai élményeimről, megkértek rá, szívesen beszéltem róla. Ma reggel aztán, az előrejelzéseket olvasva, eszembe jutott, milyen gyakran éltünk át ott kontinentális múlttal alig-alig felfogható viharokat. Szárazföldi emberként nem nagyon értettem a készülődést, a nagybevásárlásokat, de hamar megtanultam, hogy érdemes komolyan venni a figyelmeztetést.
Itthon kicsit esetlegesebb a dolog, mert nem mindig sikerül jó előrejelzéseket készíteni, de már itthon is óvatosabb vagyok. Mára például nagy szelet, nagy vihart jósolnak, úgyhogy bevásárolok pár napra, lehessen bevackolódni itthon, ha tényleg úgy lesz, ahogy mondják.
Nekem amúgy semmi bajom a rossz idővel, szeretek a kanapé sarkába vackolódva olvasni, szeretek nem kimenni az utcára, ha nem kell. És most nem kell, mert boldog szünetnapok következnek: se fordítás, se görcsös határidők. Ehhez az állapothoz jól illeszkedik a szeles, szürke, esős idő. Sokkal jobban, mint valami verőfényes napsütés.
Most azon gondolkodom, milyen tökéletes volna egy gondolatvezérelt bevásárlás, a bevásárolt holmit aztán valami varázseszköz idevarázsolná a lakásba, én meg fekhetnék is vissza gyorsan, mert már el is álmosodtam újra. Ideális esetben egy szerető férfi karjaiba. Hát ennél kellemesebb és pihentetőbb elfoglaltságot nem is tudok elképzelni.
Más. Kemény esszéi továbbra is nagyon tetszenek, most olvasmányélményeknél járunk, Zrínyinél, Canettinél, és megint eszembe jutott, mennyire jó dolog klasszikusokat olvasni. A kortársak fontosak, de nagyon kellenek a régi szerzők, hogy legyen az embernek valami távlata, ahonnan a zavaros mostra tekinthet le. Sokkal több régi szerzőt kellene olvasnom, de ma még Keményt fogok, aztán Esterházyt. Tudom, ő elvileg még kortárs, de én (az elsőt, a Függőt kivéve) mindig úgy olvastam, mint nagy és klasszikus szerzőt. Ettől függetlenül halott szerzőnek lenni lehet a legegyszerűbb. Erre kellene készülnie leginkább minden kortársnak.