Méz

Ezek az októberi reggelek néha olyanok, mint a méz, áttetsző aranyból vannak, ébredés után az érzés, hogy semmit sem muszáj csinálni, van egy egész nap korlátlan szabadság, olyan akadálytalanul fut át az ereken, idegeken, sejteken, mint a kanál méz utáni elégedettség.
Bár az édes íz utáni kizárólagos vágy már kiveszett belőlem, vissza meg még nem tért (az édest, csak az édest, a gyerek és az idős ember szereti, hogy higgye érdemes lesz és érdemes volt élni), néha jólesik egy kis méz. Ilyenkor a reggeli tejeskávéhoz mézet csorgatok a vajas pirítósra.
Kellett egy hét, hogy megszokjam, most nincs minden nap tizenkét óra munka, a fáradtság mégis csak ma reggelre hagyott alább, az emberek iránti őszinte érdeklődésem meg csak tegnap estére tért vissza teljesen. Sült tököt és padlizsánkrémet ettünk TSB-vel a téli hideg illatú estében. (Jut eszembe, sült tök is olyan egy kicsit, mint a méz: instant melegség és napfény.)
Most jó, tényleg a szombat a hét legbecsesebb napja, a délelőttöt a sétának adjuk a piacon, megnézzük, mit hoztak az ősz kincseiből el ezen a héten, aztán elmegyünk a temetőbe, ültetek apámnak boldog, kócos erikákat, a nyolcvanéves is hadd örüljön. Aztán lesz valami gyors és könnyű ebéd, zöldség leginkább, délután meg heverés, krimiolvasás, talán írás, és ajándékbarkácsolás. Amilyen lassan készülök el a dolgokkal, ideje már most nekiállni a karácsonyi meglepetéseknek.