Máshol apad

Nemrég borongtam arról, mennyire hiányzik belőlem az ügyesség, az az ügyesség, ami a tanáriban velem szemben ülő kollégámban, aki már a negyedik lakást veszi, megvan, szóval most nem borongok, csak szomorúan állapítom meg, hogy én aligha fogok egyet is venni, hiába teszi oda magát az állam alaposan, hogy ebben megtámogasson engem. (Azért köszi.)
Tegnap kezdetben lelkesen, később inkább ijedten nézegettem a használt lakásokat a neten. Ez eleve elég lélekromboló, ráadásul komolyan le is gyalulja az ember esztétikai érzékét, de mivel a hülye szabályzók miatt csak 60 négyzetméternél nagyobbat vehetnék, és a mivel jóval kevesebb a pénz, amiből, továbbra is nagyon sok kölcsönt kellene felvennem, ám lenne egy felújítandó, nagy rezsijű, nyilván eladhatatlan lakásom. Óriási.
Az a helyzet, hogy tudom, nagy teher az államnak, hogy engem támogasson, mégis elhibázottnak érzem a koncepciót. Világos, hogy az új lakások építését akarják támogatni, csak azt nem értem, miért. Ebben a régióban rengeteg korszerűtlen, üres lakás áll, a csúcsra szökő árakon eladhatatlanul persze. Jobb volna ezt támogatni inkább, meg a felújítást, nem az összetákolt, általában igénytelen alapanyagokból összebuherált, nyerészkedési céllal felhúzott új építésű lakásokat.
Néha azon gondolkodom, nem is szeretné ez az ország, hogy itt öregedjek meg. Most nem ilyen genderduma, de azért túl sok esélye nincs egy egyedülálló, gyerekeket nevelő nőnek arra, hogy valamennyire is nyugodt körülmények közt élje a mindennapjait, és az is sokat elárul a világról, hogy anyám, és a barátaim/ismerőseim egy része is abban látja a megoldást, hogy majd jön egy szép, szőke herceg egy ötszobás lakással. Félreértés ne essék, bírom a szép, szőke hercegeket, de nem érzem prioritásnak, hogy más oldja meg a problémáimat. A másik ötlet, hogy nyerjek a lottón. Ennyit a reális esélyeimről.
BH szerint túlzottan is érdekel, mit gondolnak mások rólam, meg mit mondanak, és sajnos igaza van, ez tényleg egy fejlesztendő terület az életemben. Még úgy is, hogy szerintem elég sokat fejlődtem ebben az utóbbi években.
Más. Az őszi szünetre rendrakási projekteket terveztem, ám ezektől minden áldott reggel elmegy a kedvem. Van például egy öreg szék, ami még anyámtól került hozzánk, meg egy szétesett fotel, amitől valahogyan meg kellene szabadulnom, mert ebben a szörnyen kicsi lakásban tényleg meg sem lehet mozdulni már tőlük. Hónapok óta nincs erre megoldásom, mert hülye fejjel nem néztem meg a lomtalanítás időpontját, úgyhogy lekéstem róla szeptemberben. (Legközelebb márciusban lesz, de ha addig kell őket kerülgetni, megőrülök.) Csak úgy kitenni a kuka mellé parasztság, szétszedni meg nem tudom, mert nincs fűrészem. Agressziólevezetésként esetleg szétverhetném a minikalapáccsal, de az elég sokáig tartana, attól félek. Eltüzelni a panel hatodikon nem tudom. Esetleg ha erre van valakinek konstruktív ötlete, az klassz volna.
Más nincs. Lassan tél lesz, kellene turkálni egy télikabátot, ha kaptunk fizetést. Nem vagyok egy nagy turkáló fan, de azt azért hajmeresztőnek tartom, mennyi pénzt kérnek az új ruhákért, pláne egy jobb kabátért.
Na, ez a poszt most olyan volt, mint a vízállás jelentés. A Duna nemtomhol árad, máshol apad. Legyen zene.