Létnem

"mert vannak úgynevezett helyzetek. Ez egy fontos helyzet. Mert az élet kurva rövid, és minden pillanatért kár, amit nem szeretettel töltünk el." Írtam ezelőtt két évvel, EP betegsége kapcsán, mintegy a létigenlés akaratos zászlaját felmutatva... Azóta EP meghalt, én pedig ugyan egyetértek azzal, hogy kár nem szeretetben eltölteni a pillanatokat, csak azt is be kell látnom, hogy nem mindig lehet. Az Isten se érti ezt a világot, azt gondolom, sőt, mostanra minden bizonnyal már kurva ingerült is, rohadjatok meg, gondolja esetleg a hírek olvastán, aztán nyilván elmosolyodik, hiszen el is fogunk, az Ő türelme végtelen, kivárja, annyira nem is kell neki sokat. Hát jó neki, a türelem, nem a végtelen miatt. (Istenirigység.)
Ez a kissé keserű reggeli gondolat azért jutott eszembe, mert régen bizakodtam abban, a világ szar, de a család, az fontos. Akkor a volt férjem megmutatta, hogy nem fontos úgy, ahogy gondolom. Akkor arra gondoltam, na nem baj, a gyerekek. Jó fejek, példamutatóan élni akarnak, segítik egymást. Tegnap rájöttem, hogy nem segítik. Hát az ember esendő, mondta BH, igaza van, persze, de azért nagyon kellene már valami, ami, mint egy nemesfából ácsolt merevítő rúd, árboc mondjuk, kifeszíti az emberben az összeomolni készülő lelket. 
Pár napig azon gondolkodtam, jó volna venni egy lakást. Most olcsók a hitelek, jár még otthonteremtő támogatás vagy mi, talán futná a törlesztőre az albérleti díjból (nem biztos), már feltéve, hogy vehetek fel hitelt 25 évre. 75 évesen pedig, amikor már totál elhülyültem a sok csirkelábevéstől, ráhagyhatok a gyerekeimre egy lakást. Ha megérem. Ha addigra nem gyűlölik meg egymást annyira, hogy szóba sem állnak egymással. Szar érzés. 
Nagyon szeretek élni, nagyon szeretem a vanást, aztán mégis tulajdonképpen szar. Hát ezt fejtse meg, aki tudja. Én még csak meg sem próbálom.