Barokk

Hosszú ez a hónap. Nem csak a zsebem mondatja velem, hanem ezek a szép, mégis mozdulatlan napok, amelyek mögött száguld az idő. Októberi paraván: a világ nyomorúsága elé vont színes szélesvászon. Annyi baj van ebben a világban, hogy már örülni is csak óvatosan merek. Szabad-e?
Kicsit várom a születésnapom, kicsit nem. Minek ez a hűhó, amit csapok magamban? Magam sem tudom. Fontos-e ilyenkor elgondolkodni, mit tettünk az élteben, mit nem? Ezt sem tudom. Lehet, hogy minden nap kellene ezen gondolkodni, lehet, hogy sosem. A közelítő halál is mindegy, hiszen az a születés óta közeledik, az idő meg, hogy meddig még, hát annak sincs jelentősége. Az idő úgyis azt csinál, amit akar. Vágtat vagy végtelen, örökkévaló pillanattá lassul. Nyilván ezeket a végtelen pillanatokat kell gyűjtögetni valahova. Hova...
Visszatértem a barokk zenéhez, mert úgy érzem, ez a zene ezekről a fontos pillanatokról szól. Isten mellett pihenni egy függőágyban és nézni a közeledő hajnalt; ez a barokk zene. Majdnem minden betegségre gyógymód. Emlékszem, egyszer egy nagyon kedves barátom mondta nekem, amikor egy ideje nehéz helyzetben volt, hogy egész nap Monteverdit hallgat, de akkor én ezt nem értettem. Már értem.
Más nincs. Ma még ügyeket intézek, aztán jön néhány nap szépség és béke. Utazás is lesz, aztán mire észbekapok, vissza is jöttem. De mire visszajövök, megint lesz nálam néhány örök pillanat. Majd varrok nekik egy zsákot, szét ne guruljanak.