Nyújír

Nem nagyon tervezek túl sokat írni ezen a blogon a hazai közoktatás szánalmas helyzetéről, aki a közelében van, tudja, mi a helyzet, aki nem, talán el sem hiszi. Egyébként is, nincs új a nap alatt, és pláne nincs új a mi, kissé rogyadozott, tetőnk alatt.
Idén is túl sok diákot vettünk fel; számításaim szerint majdnem kétszer annyit, mint amennyire ezt az épületet a hatvanas években tervezték. Az, hogy délután és délelőtt is lesz tanítás emiatt, az nem nagyon lep meg senkit már, úgy értem, akibe szorult némi józan ítélőképesség persze. Hogy hova fog ennyi diákhoz tartozó rengeteg tanár leülni, azon csak tegnap kezdett gondolkodni az iskolavezetés. Jobb későn, mint soha.
Ami a humán hátteret illeti, a tantestület fele már most ki van égve, a többiek kilencven százaléka teljes nihilben. Ezzel összhangban már elindult a lehetséges pálinkaforgalmazók feltérképezése. Ami engem illet, egyelőre nagy nyugalommal szemlélődöm (csak egy kollégámat akartam megverni, de az is elmúlt), és minden reggel jógázom. Persze elfáradok estére nagyon.
Ma egész napos értekezlettel ünneplünk, TSB szegény már betegállományban, én pedig nem tudom, mikor fogok személyit csináltatni. Holnapra terveztem, de ezek szerint beugrós leszek TSB osztályfőnöki óráin. Mindig olyan van, ami még nem volt.
Mindeközben fordítom Chris Kraus regényét, és az utolsó Merítés-díj listán szereplő prózakötetet olvasom. Nem annyira érdekes. Már a kötet. Azért végigolvasom, de az első négy-öt helyezett az én listámon már biztos.
Jó volna hétvégén sétálni egy nagyot, de osztálytalálkozó lesz. Azért majd talán mégis.
Mára legyen ez a kölyök. Csak szeretni lehet.