Álom

Az álmok különös szerzetek, néha nem jelentenek semmit, máskor fontos előjelzők vagy éppen üzenetek. Azt álmodtam, hogy egy képet nézek, a képen négy vidám ember, de egyszer csak a kép megelevenedik, és én, mint egy filmen, végignézem, a kép készítését megelőző pillanatokat, ahogy a képbe befut egy fiatal nő, rövid, vörös haja csillog a napfényben, nagyon nevet, egy férfi szalad utána, átöleli a derekát, csak a hátát látom, de így is, a mozdulatokból is egyértelmű, micsoda nagy, és minden fölött álló szerelem ez. Aztán beállnak a képen, mellettük mások is, a barátaik, de ők ketten valahogy kiragyognak a képből a boldogságukkal.
Érdekes, hogy álmomban csak a nő arcát láttam, ismeretlen, huszonéves, kedves arcú nő. Valami nagy szomorúság volt bennem ébredéskor, bár magam sem tudom, miért, hiszen az álomban nem történt semmi rossz. Csoda egyébként, hogy még álmodok, olyan mély fáradtsággal zuhanok esténként álomba, hogy azt gondolnám, oda, a lélek legsötétebb mélységeibe, már az álom sem világít be. 

Mostanában minden este meg akarom nézni, vannak-e még csillagok az égen, de aztán elfelejtem, és van bennem egy kis szorongás, mert azt gondolom, talán azért nem látszanak, mert már nem is vagyunk az univerzum részei; Isten szégyenében betuszkolt minket az egyik sötét mellényzsebébe, ahol örökre megfeledkezett rólunk.